–

a Zennaro Giuseppe Legnami Sas di Zennaro Mauro & C. képviseletében A. Santoro és A. Cevese avvocati,

–

az olasz kormány képviseletében G. Palmieri, meghatalmazotti minőségben, segítői: G. M. De Socio és F. Severi avvocati dello Stato,

–

a görög kormány képviseletében K. Boskovits és V. Karra, meghatalmazotti minőségben,

–

a lett kormány képviseletében V. Soņeca és K. Pommere, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében F. Tomat és G. Braga da Cruz, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az Európai Unió működéséről szóló szerződés 107. és 108. cikkének a csekély összegű támogatásokra való alkalmazásáról szóló, 2013. december 18‑i 1407/2013/EU bizottsági rendelet (HL 2013. L 352., 1. o.) 3. és 6. cikkének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet az Istituto nazionale per l’assicurazione contro gli infortuni sul lavoro (országos munkahelyibaleset‑biztosítási intézet, Olaszország) (a továbbiakban: INAIL) és a Zennaro Giuseppe Legnami Sas di Zennaro Mauro & C. (a továbbiakban: Zennaro társaság) között folyamatban lévő azon jogvita keretében terjesztették elő, amelynek tárgya az, hogy az INAIL megtagadta a Zennaro társaság részére odaítélt finanszírozás folyósítását azzal az indokkal, hogy az az 1407/2013 rendelet 3. cikkének (2) bekezdésében meghatározott, három pénzügyi év időszakában 200000 euró összegű felső határ (a továbbiakban: de minimis felső határ) túllépését eredményezné.

3

A 1407/2013 rendelet (3), (10), (21) és (22) preambulumbekezdésének szövege a következő:

4

E rendelet „Csekély összegű támogatás” című 3. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Amennyiben a támogatási intézkedések megfelelnek az e rendeletben megállapított feltételeknek, úgy azokat úgy kell tekinteni, hogy nem felelnek meg az [EUMSZ 107. cikk] (1) bekezdése valamennyi feltételének, és ezért nem tartoznak az [EUMSZ 108. cikk] (3) bekezdésében foglalt bejelentési kötelezettség hatálya alá.

(2)   Bármely három pénzügyi év időszakában az egy és ugyanazon vállalkozás részére odaítélt csekély összegű támogatás összege tagállamonként nem haladhatja meg a 200000 [eurót].

[…]

(4)   A csekély összegű támogatást akkor kell odaítéltnek tekinteni, amikor az alkalmazandó nemzeti jogrendszer értelmében a támogatás igénybevételének jogát a kedvezményezett vállalkozásra ruházzák, függetlenül a csekély összegű támogatás folyósításának időpontjától.

(5)   A (2) bekezdésben meghatározott felső határok a csekély összegű támogatás formájától és kitűzött céljától függetlenül alkalmazandók […]. A három pénzügyi évet felölelő időszakot az érintett tagállamban a vállalkozás által alkalmazott pénzügyi évekre hivatkozva kell meghatározni.

(6)   A (2) bekezdésben meghatározott felső határok alkalmazásában a támogatást készpénzben nyújtott, vissza nem térítendő támogatásként kell kifejezni. Minden felhasznált számadatnak bruttó, azaz adózás vagy egyéb levonás előtti összegnek kell lennie. Ha a támogatást nem vissza nem térítendő támogatás formájában nyújtják, akkor a támogatás összege a bruttó támogatási egyenértékkel azonos.

A több részletben kifizetett támogatást az odaítélés időpontjában érvényes értékre kell diszkontálni. A diszkontálásra használt kamatláb a támogatás odaítélésekor érvényes diszkontráta.

(7)   Amennyiben új csekély összegű támogatás nyújtása a (2) bekezdésben meghatározott vonatkozó felső határ túllépését eredményezné, e rendelet nem alkalmazható az új támogatásra.

[…]”

5

Az említett rendelet „Ellenőrzés” című 6. cikke előírja:

„(1)   Amennyiben egy tagállam e rendeletnek megfelelően csekély összegű támogatást szándékozik odaítélni egy vállalkozásnak, írásban tájékoztatja a vállalkozást a támogatás bruttó támogatási egyenértékben kifejezett előrelátható összegéről, és arról, hogy az csekély összegűnek minősül, […] A tagállam az érintett vállalkozástól még a támogatás odaítélése előtt papíron vagy elektronikus formában nyilatkozatot szerez be az adott vállalkozás által az előző két pénzügyi év és a folyó pénzügyi év során e rendelet vagy más, csekély összegű támogatásokra vonatkozó rendeletek alapján kapott csekély összegű támogatásokról.

(2)   Amennyiben egy tagállam a csekély összegű támogatásokról olyan központi nyilvántartást vezet, amely teljeskörűen tartalmazza a tagállam bármely hatósága által odaítélt valamennyi csekély összegű támogatással kapcsolatos információkat, az (1) bekezdés nem alkalmazandó attól a pillanattól fogva, hogy a nyilvántartás három pénzügyi évet átfogó időszakot ölel fel.

(3)   A tagállam e rendelet értelmében csak akkor nyújthat újabb csekély összegű támogatást, ha megbizonyosodott arról, hogy a támogatásnyújtást követően az érintett vállalkozásnak e rendelet értelmében nyújtott csekély összegű támogatás teljes összege a 3. cikk (2) bekezdésében meghatározott vonatkozó felső határt nem haladja meg, valamint teljesül az e rendeletben előírt valamennyi feltétel.

(4)   A tagállamok összegyűjtik és rögzítik az e rendelet alkalmazásával kapcsolatos összes információt. Minden olyan információt rögzítenek, amely szükséges annak bizonyításához, hogy e rendelet feltételei teljesültek. Az egyedi csekély összegű támogatásokkal kapcsolatos adatokat az adott támogatás odaítélésének időpontjától számított 10 pénzügyi évig kell megőrizni. A csekély összegű támogatási programok adatait a program keretében nyújtott utolsó egyedi támogatás odaítélésének időpontjától számított 10 pénzügyi évig kell megőrizni.

(5)   Írásbeli kérelemre az érintett tagállam […] a Bizottság rendelkezésére bocsát minden olyan információt – különösen az egyes vállalkozások által […] kapott csekély összegű támogatások teljes összegét –, amelyet a Bizottság szükségesnek tart annak megvizsgálásához, hogy e rendelet feltételei teljesültek‑e.”

6

A Zennaro társaság a faipar és az abból származó termékek ágazatában gyakorolja tevékenységét. 2014. június 16‑án finanszírozási kérelmet terjesztett az INAIL elé, amely arra irányult, hogy nyújtsanak neki olyan szubvenciót, amelyről az INAIL 2013. évi azon nyilvános keretfelhívása rendelkezett, amelynek tárgyát a „munkahelyi egészségvédelmi és biztonsági intézkedések megvalósítása céljából a vállalkozásoknak nyújtandó ösztönzők” képezték (a továbbiakban: nyilvános felhívás).

7

A projektek meghirdetésére vonatkozó, e nyilvános felhívásban szabályozott eljárás négy szakaszból állt, vagyis először a kérelmek telematikai rendszerek útján történő továbbításából, másodszor a kérelmet véglegesítő dokumentáció megküldéséből, harmadszor a továbbított adatoknak az INAIL általi ellenőrzéséből és a kérelem befogadásából, végül pedig negyedszer a vizsgálatból, és egy olyan jelentés összeállításából, amely lehetővé tette a szubvenció tényleges kifizetését. Ez utóbbi szakasz során a vállalkozásnak úgynevezett „de minimis” nyilatkozatot kellett tennie, amely bizonyítja, hogy az igényelt összeg tekintetében jogosult a szubvencióra. Ilyen jogosultság hiányában a részére már odaítélt támogatásokat vissza kellett vonni.

8

2014. október 30‑i határozatával az INAIL értesítette a Zennaro társaságot a projekt 130000 euró összeg erejéig történő befogadásáról, ami együtt járt azzal a lehetőséggel, hogy a társaság előlegben részesüljön, amelyet 65000 euró összegben ténylegesen igényelt is, azzal a feltétellel, hogy előzőleg bankgaranciát kellett nyújtania.

9

Az eljárás során azonban kiderült, hogy 2014. augusztus 1‑jén a Zennaro társaság – ideiglenes társulás keretében más vállalkozásokkal egyesülve – egy másik szubvencióban is részesült a Regione Veneto (Veneto tartomány, Olaszország) részéről, amelynek teljes összege 64483,91 euró volt, és amelyet folyósítottak is neki. Egyébiránt e társaság egy másik közfinanszírozást is elnyert, amelynek összege 18985,26 euró volt. A kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy e két összegnek az INAIL által befogadott 130000 euró összeghez történő hozzáadása 213469,17 euró összeget eredményezett volna, és a de minimis felső határ túllépésével járt volna.

10

2015. június 12‑i levelében a Zennaro társaság azt kérdezte az INAIL‑tól, hogy annak érdekében, hogy elkerülhesse az ilyen túllépést, lenne‑e lehetőség akár arra, hogy a jelentés összeállításának szakaszában csökkentsék a szubvenció összegét, akár pedig arra, hogy benyújtsa a projekt olyan változatát, amely a tervezett projekt összegének csökkentésére, következésképpen pedig a szubvenció összegének csökkentésére irányul.

11

Mivel e levélre nem kapott választ, a Zennaro társaság 2015. augusztus 12‑i e‑mailjében a második megoldást választotta, benyújtva az INAIL‑nek a projekt olyan változatát, amely a projekt összköltségét 171386,40 euróra csökkentette, következésképpen pedig a szubvenció összegét 111401,16 euróra szállította le.

12

2015. október 5‑i és november 18‑i határozatával az INAIL, jóllehet műszaki szempontból elfogadhatónak minősítette a projekt újabb változatát, úgy ítélte meg, hogy a Zennaro társaságot nem részesítheti e finanszírozás kedvezményében, kizárva annak lehetőségét, hogy azt részlegesen odaítélhesse, hacsak e társaság teljes egészében le nem mond a korábbi finanszírozásról. A második határozatban az INAIL így jelezte, hogy „a szubvenció kizárólag azzal a feltétellel folyósítható, hogy a vállalkozás lemond a valamely más szervezet által odaítélt korábbi szubvencióról”.

13

A Zennaro társaság ekkor olyan keresetet terjesztett a Tribunale amministrativo regionale per il Veneto (Veneto tartomány közigazgatási bírósága, Olaszország) elé, amely a 2015. november 18‑i határozat megsemmisítésére irányult.

14

2016. április 27‑i hitelesített e‑mailjében a Zennaro társaság továbbította az INAIL‑nak azt a dokumentációt, amely igazolja, hogy 15000 euró erejéig lemondott a Veneto régió által folyósított szubvencióról, továbbá hogy azt visszautalta az ideiglenes társulás többi tagjának, gondoskodva ezáltal arról, hogy a kapott állami támogatások ne lépjék túl a de minimis felső határt.

15

2016. június 6‑i határozatával az INAIL megerősítette, hogy a kért szubvenció összege folytán nem intézkedhetett annak folyósításáról, mivel a három közfinanszírozás összege így túllépné a de minimis felső határt, a szubvenció részleges folyósítása pedig ellentétes lenne az 1407/2013 rendelet 3. cikkének (7) bekezdésével. Az INAIL azzal együtt, hogy tudomásul vette a korábbi tartományi szubvencióról való lemondást és annak az ideiglenes társulás többi tagja részére történő újraelosztását igazoló körülményeket, vitatta annak relevanciáját, kifejtve, hogy abból „nem tűnik ki, hogy e vállalkozás a korábban kapott szubvencióról lemondott volna, és azt visszatérítette volna annak a szervnek, amely azt folyósította, továbbá [hogy] e szubvenciónak az ideiglenes társulás tagjai közötti újraelosztása irreleváns”. Ezen okok alapján az INAIL a bankgarancia lehívásának terhe mellett kérte a már folyósított 65000 euró előleg visszafizetését.

16

2016. június 26‑án a Zennaro társaság további jogalapok útján kérte az INAIL 2016. június 6‑i határozatának megsemmisítését is.

17

2016. szeptember 7‑i ítéletével a Tribunale amministrativo regionale per il Veneto (Veneto tartomány közigazgatási bírósága) helyt adott a Zennaro társaság keresetének, az Európai Bizottság versenypolitikai főigazgatósága (DG COMP) által azon kérdésre adott válaszként kifejtett vélemény alapján, amelyet a Zennaro társaság az 1407/2013 rendelet 3. cikke (7) bekezdésének értelmezésével kapcsolatban intézett hozzá. Válaszában a DG COMP kiemelte, hogy a szubvenció összegét a folyósításáért felelős állami szerv arányosan csökkentheti a de minimis felső határ tiszteletben tartása érdekében, továbbá hogy a nemzeti hatóságok feladata kiválasztani az előnyösebbnek tartott opciót, mivel elméletileg mind a két megoldás – vagyis az arányos csökkentés, illetve a szubvenció teljes elutasítása is – összhangban van e rendelettel.

18

Így e bíróság szerint „az [INAIL] által az 1407/2013 rendelet 3. cikke (7) bekezdésére vonatkozóan kialakított azon értelmezést, amely szerint a szubvenciónak az említett rendelet által 200000 euróban megállapított felső határt meghaladó része erejéig történő finanszírozáscsökkentés elfogadhatatlan, még ha az elméletileg összhangban is van a de minimis támogatásokra vonatkozó uniós szabályozással, kifejezetten fel kellett volna tüntetni a [nyilvános felhívásban] ahhoz, hogy azt a jelen ügyben megfelelően alkalmazni lehessen”, többek között abból a célból, hogy védjék a résztvevők jogos bizalmát. Ezért e bíróság úgy ítélte meg, hogy az INAIL által megszabott korlátozások a nyilvános felhívásban ismertetett kritériumokra tekintettel – éppen ellenkezőleg – előre láthatatlanok voltak, és azokat „meg lehetett dönteni az uniós szabályozás olyan értelmezése alapján, amely formális szempontból kevésbé megszorító jellegű, és jobban megfelel a [nyilvános felhívás] azon célkitűzésének, amely arra irányul, hogy »a vállalkozásokat a munkahelyi egészség és biztonság javítására irányuló projektek megvalósítására ösztönözze«”.

19

Az INAIL ezen ítélettel szemben fellebbezést terjesztett a Consiglio di Stato (államtanács, Olaszország) elé.

20

Az INAIL többek között az 1407/2013 rendelet 3. cikke (2), (4) és (7) bekezdésének együttes értelmezésére támaszkodva azt állítja, hogy a de minimis támogatásokat úgy kell tekinteni, hogy azokat abban az időpontban nyújtják, amikor azok igénybevételének jogát a vállalkozásra ruházzák, függetlenül a tényleges folyósításuktól. E rendelkezések olyan feltétlenül érvényesítendő követelményeket tartalmaznak, amelyek a nemzeti jogrendszerben közvetlenül alkalmazandók. Következésképpen a de minimis felső határ tiszteletben tartását a szubvenció nyújtásának időpontjában, vagyis a jelen esetben a kérelem befogadásának szakaszában kell ellenőrizni. A kérelmező által elvégzett esetleges korrekciókat tehát e szakaszban kell bevezetni.

21

A Zennaro társaság vitatja az INAIL által javasolt értelmezést. Először is azt állítja, hogy egyedül a nyilvános felhívásban foglalt rendelkezések alkalmazandók, mivel az 1407/2013 rendelet 3. cikkének (4) bekezdéséből kitűnik, hogy az „alkalmazandó nemzeti jogrendszer” feladata annak az időpontnak a meghatározása, amikor „a támogatás igénybevételének jogát a kedvezményezett vállalkozásra ruházzák”. Másodszor, e társaság előadja, hogy e rendelet 6. cikkének (5) bekezdése, amely a tagállam azon kötelezettségére vonatkozik, hogy a Bizottság rendelkezésére bocsásson minden olyan információt, amelyet a Bizottság szükségesnek tart, a vállalkozás által ténylegesen kapott összes támogatást lefedi, nem pedig csupán azokat, amelyeket az első odaítélő aktus alapján nyújtottak. Végül harmadszor, e társaság úgy véli, hogy a de minimis támogatásokra vonatkozó szabályozást nem azért fogadták el, hogy büntessék a vállalkozásokat, hanem azért, hogy a korlátozott összegű támogatások esetén csökkentsék az adminisztratív terheket, továbbá hogy az INAIL által javasolt szigorú értelmezés az alkalmazás olyan eseteihez vezetne, amelyek büntető jellegűek, és ellentétesek e szabályozás szellemével.

22

A kérdést előterjesztő bíróság azon a véleményen van, hogy az alapeljárásban részt vevő felek által felvázolt mindkét értelmezés helytálló lehet. Egyrészt, az INAIL által képviselt értelmezés kedvezőbb lenne az eljárás gördülékeny lebonyolítása szempontjából, mivel a szubvencióhoz való hozzáférés feltételeit kizárólag abban az időpontban vizsgálnák meg, amikor a kérelem befogadásra kerül. Másrészt, a Zennaro társaság által képviselt értelmezés lehetővé tenné a szubvencióhoz való hozzáférés feltételeinek szélesre tárását, ideértve azon versenytársak esetét is, akiknek – mivel még nem lehetnek biztosak abban, hogy a kérelmük befogadásra kerül – nem áll módjukban változtatni a kérelmükön annak érdekében, hogy ne lépjék túl a felső határt. A finanszírozási kérelem esetleges módosításainak kezelése ugyanis nehezebben lenne kivitelezhető, ha azt a kérelmek vizsgálatára irányuló szakaszban végeznék el, mivel ez kihatással lenne az addig felállított rangsorra.

23

Az 1407/2013 rendelet releváns rendelkezéseit illetően a kérdést előterjesztő bíróság mindenekelőtt kiemeli, hogy e rendelet 3. cikkének (4) bekezdése, amely szerint a támogatásokat akkor kell „odaítéltnek tekinteni, amikor […] a támogatás igénybevételének jogát a kedvezményezett vállalkozásra ruházzák, függetlenül a […] támogatás folyósításának időpontjától”, egyrészt nem tűnik összeegyeztethetetlennek egy olyan eljárási modellel, amelynek keretében a befogadás első szakaszát olyan alaposabb vizsgálat követi, amelynek végén a szubvencióhoz való jog véglegesen a vállalkozásra „ruházottnak” tekinthető. Másrészt, ugyanezen rendelkezés pontosítja, hogy az „odaítélt” támogatás esetét „az alkalmazandó nemzeti jogrendszer értelmében” kell érteni, ami arra enged következtetni, hogy e rendszer különböző, előre meg nem határozott eljárási modelleknek felelhet meg. Ezt követően e bíróság kiemeli, hogy az említett rendelet 6. cikkének (3) bekezdése értelmében a támogatás folyósítására a felső határ tiszteletben tartásának ellenőrzését követően kerül sor, ami szintén annak megállapításához vezethet, hogy a szubvenció igénybevételének joga csak az ilyen ellenőrzést követően minősül végérvényesen a vállalkozásra „ruházottnak”. Végül ugyanezen rendelet 6. cikke (1) bekezdése utolsó mondatának szövegéből, különösen a „más, […] kapott csekély összegű támogatások[ra]” utalásból következik, hogy a nyilatkozatnak az összes kapott támogatást fel kell sorolnia. Azt kell meghatározni, hogy a korábbi szubvencióról való lemondásról szóló döntést szükségszerűen azt megelőzően kell‑e meghozni, hogy e szubvenciót ténylegesen folyósítják.

24

E körülmények között a Consiglio di Stato (államtanács) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

25

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az 1407/2013 rendelet 3. és 6. cikkét akként kell‑e értelmezni, hogy az a vállalkozás, amelynek a letelepedése szerinti tagállam olyan de minimis támogatást kíván nyújtani, amely egyes korábbi támogatások fennállása folytán a de minimis felső határ fölé vinné az e vállalkozásnak nyújtott támogatások teljes összegét, e támogatás tényleges folyósításáig választhatja azt, hogy csökkenti az igényelt finanszírozást, vagy pedig azt, hogy teljes egészében vagy részben lemond a már megkapott korábbi támogatásokról annak érdekében, hogy e felső határt ne lépje túl.

26

Egyrészt ki kell emelni, hogy az 1407/2013 rendelet 3. és 6. cikkét e rendelet egészének kontextusába kell helyzeni, amely rendeletnek az a célja, hogy a korlátozott összegű állami támogatások esetében lehetővé tegye az eltérést attól a szabálytól, amely szerint minden támogatást még azt megelőzően be kell jelenteni a Bizottságnak, hogy azt bármilyen módon végrehajtanák (lásd ebben az értelemben: 2018. február 28‑iZPT ítélet, C‑518/16, EU:C:2018:126, 50. és 51. pont).

27

A fentiekből következik, hogy e rendeletnek mind a 3. cikkét, amelynek az a célja, hogy meghatározza a támogatások tilalmára vonatkozóan a Szerződésben lefektetett elvtől való eltérést jelentő csekély összegű támogatásokat, mind pedig a 6. cikkét, amely a tagállamok által az ilyen támogatások odaítélése során gyakorolt ellenőrzésre vonatkozik, szigorúan kell értelmezni.

28

Másrészt, valamely uniós jogi rendelkezés értelmezése megköveteli, hogy annak ne csak a szövegét, hanem a kontextusát, valamint azon jogi aktus céljait is figyelembe vegyék, amelynek az a részét képezi (lásd ebben az értelemben: 2019. október 9‑iBGL BNP Paribas ítélet, C‑548/18, EU:C:2019:848, 25. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

29

Először is, ami az 1407/2013 rendelet szóban forgó rendelkezéseinek szövegét illeti, egyrészt hangsúlyozni kell, hogy egyfelől e rendelet 3. cikkének (7) bekezdése akként rendelkezik, hogy ha az „új csekély összegű támogatás nyújtása a [de minimis] […] felső határ túllépését eredményezné, [az 1407/2013] rendelet nem alkalmazható az új támogatásra”. E rendelkezés szövegéből következik, hogy az az időpont, amikor értékelni kell, hogy a más csekély összegű támogatásokkal való halmozás meghaladja‑e a de minimis felső határt, a támogatás „nyújtásának” időpontja.

30

Másfelől, az 1407/2013 rendelet 3. cikke (4) bekezdésének szövegéből az is kitűnik, hogy a csekély összegű támogatásokat akkor kell „odaítéltnek tekinteni, amikor az alkalmazandó nemzeti jogrendszer értelmében a támogatás igénybevételének jogát a kedvezményezett vállalkozásra ruházzák, függetlenül a csekély összegű támogatás folyósításának időpontjától”.

31

E tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy az alkalmazandó nemzeti jogszabályok alapján meghatározza azt az időpontot, amikor az említett támogatást odaítéltnek kell tekinteni (lásd ebben az értelemben: 2013. március 21‑iMagdeburger Mühlenwerke ítélet, C‑129/12, EU:C:2013:200, 40. és 41. pont; 2017. július 6‑iNerea ítélet, C‑245/16, EU:C:2017:521, 32. és 33. pont).

32

Ennek érdekében a kérdést előterjesztő bíróságnak figyelembe kell vennie az összes olyan feltételt, amelyeket a nemzeti jogszabályok a szóban forgó támogatás odaítéléséhez lefektetnek (lásd ebben az értelemben: 2013. március 21‑iMagdeburger Mühlenwerke ítélet, C‑129/12, EU:C:2013:200, 41. pont).

33

Következésképpen a jelen esetben a kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy a nyilvános felhívásban foglalt rendelkezések, adott esetben pedig az e felhívásra vonatkozó nemzeti szabályozás alapján meghatározza, hogy az alapeljárás tárgyát képező támogatást mely időpontban ítélték oda (lásd ebben az értelemben: 2013. március 21‑iMagdeburger Mühlenwerke ítélet, C‑129/12, EU:C:2013:200, 40. pont; 2017. július 6‑iNerea ítélet, C‑245/16, EU:C:2017:521, 32. pont).

34

E tekintetben pontosítani kell, hogy jóllehet valamely támogatás odaítélési időpontjának meghatározása a szóban forgó támogatás jellegétől függően változhat, amennyiben viszont a támogatást nem többéves program keretében nyújtják, azt a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében nem lehet olyannak tekinteni, mint amelyet a folyósításának időpontjában ítélnek oda (lásd ebben az értelemben: 2011. december 8‑iFrance Télécom kontra Bizottság ítélet, C‑81/10 P, EU:C:2011:811, 82. pont).

35

Másrészt, ami az 1407/2013 rendelet 6. cikkében foglalt azon rendelkezéseket illeti, amelyek a tagállamok által annak érdekében gyakorolt ellenőrzésre vonatkoznak, hogy tartsák tiszteletben a halmozásra vonatkozó szabályokat, egyfelől ki kell emelni, hogy az alapügyre nem vonatkozik e rendelet 6. cikkének (2) bekezdése, amely akként rendelkezik, hogy amennyiben valamely tagállam a csekély összegű támogatásokról olyan központi nyilvántartást vezet, amely információkat tartalmaz a tagállam különböző hatóságai által odaítélt összes támogatásról, az említett rendelet 6. cikkének (1) bekezdése nem alkalmazandó. Az Olasz Köztársaság ugyanis a csekély összegű támogatások központi nyilvántartását csak 2017. augusztus 12. óta, vagyis olyan időponttól kezdve vezeti, amely a szóban forgó támogatási kérelem előterjesztésénél későbbi.

36

Másfelől, ami az 1407/2013 rendelet 6. cikkének (1) és (3) bekezdését illeti, e rendelkezések előírják azt, hogy „[a] tagállam az érintett vállalkozástól még a támogatás odaítélése előtt […] nyilatkozatot szerez be az adott vállalkozás által az előző két pénzügyi év és a folyó pénzügyi év során […] kapott csekély összegű támogatásokról”, valamint az olasz nyelven kívüli összes nyelvi változatban azt, hogy „[a] tagállam […] csak akkor nyújthat újabb csekély összegű támogatást, ha megbizonyosodott arról, hogy a támogatásnyújtást követően az érintett vállalkozásnak e rendelet értelmében nyújtott csekély összegű támogatás teljes összege a [de minimis] felső határt nem haladja meg”. E rendelkezésekből tehát egyértelműen kitűnik, hogy a halmozásra vonatkozó szabályok tiszteletben tartása érdekében a tagállamok által gyakorolt ellenőrzésnek „a támogatás odaítélése előtt” kell történnie.

37

Ezt az értelmezést nem kérdőjelezi meg az a tény, hogy e cikk (3) bekezdésének egyedül az olasz nyelvi változatában az szerepel, hogy valamely tagállam csak akkor „folyósít”(eroga) újabb támogatást, míg az összes többi változat olyan igét használ, amely az olasz nyelvben az „odaítélni”(concedere) igének felel meg. A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint ugyanis valamely uniós jogi szöveg egyes nyelvi változatai közötti eltérés esetén a szóban forgó rendelkezést azon szabályozásnak többek között az általános rendszerére tekintettel kell értelmezni, amelynek az a részét képezi (2019. május 14‑iM és társai [Menekült jogállás visszavonása] ítélet, C‑391/16, C‑77/17 és C‑78/17, EU:C:2019:403, 88. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Márpedig az említett rendelet (21) és (22) preambulumbekezdése – amelyek lényegében e 6. cikk (1) és (3) bekezdésére utalnak – az olasz nyelvi változatukban az aiuti concessi („odaítélt támogatásokat”), illetve a prima di concedere („nyújtását megelőzően”) fordulatokat használja. Következésképpen az 1407/2013 rendelet 6. cikke (3) bekezdésének nyelvi változatai közötti eltérés e rendelkezés olasz nyelvi változatának fordítási hibájából ered.

38

Másodszor, ami azt a kontextust illeti, amelybe az 1407/2013 rendelet 3. és 6. cikke illeszkedik, meg kell állapítani, hogy e rendelet nem tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek értelmében a kérelmező vállalkozások adott esetben módosíthatnák a támogatási kérelmüket, csökkentve annak összegét vagy lemondva a korábbi támogatásokról annak érdekében, hogy tiszteletben tartsák a de minimis felső határt.

39

Következésképpen, mivel e rendelet 3. cikkének (4) bekezdése értelmében a támogatás odaítélésére az alkalmazandó nemzeti szabályozás irányadó, a tagállamok széles mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek az ilyen támogatások odaítélésére vonatkozó eljárás meghatározását illetően.

40

E tekintetben meg kell állapítani, hogy az említett rendelet (21) preambulumbekezdésében az szerepel, hogy az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésében megállapított együttműködési alapelvnek megfelelően a tagállamoknak elő kell segíteniük az állami támogatásokra vonatkozó szabályok tiszteletben tartását „[az ahhoz] szükséges eszközök megalkotása révén […], hogy az egy és ugyanazon vállalkozásnak a csekély összegű támogatásra vonatkozó szabály szerint folyósított csekély összegű támogatás teljes összege ne haladja meg az összességében megengedett felső határt”.

41

Harmadszor, ami az 1407/2013 rendelet célkitűzéseit illeti, ki kell emelni, hogy a de minimis szabályozás a vállalkozások, a Bizottság és a tagállamok adminisztratív terheinek egyszerűsítésére irányul (lásd ebben az értelemben: 2002. március 7‑iOlaszország kontra Bizottság ítélet, C‑310/99, EU:C:2002:143, 94. pont), az e rendelet (3) preambulumbekezdésében felidézett azon elvből kiindulva, hogy az olyan összegű támogatások, amelyek nem haladják meg a de minimis felső határt, nem befolyásolják a tagállamok közötti kereskedelmet, és nem olyan jellegűek, hogy torzítsák a versenyt.

42

E célokra tekintettel a tagállamok azon lehetősége, hogy a kérelmező vállalkozásoknak biztosítsák a jogot arra arra, hogy a támogatás iránti kérelmüket e támogatás odaítéléséig módosítsák azáltal, hogy csökkentik a kért finanszírozás összegét vagy lemondanak a már megkapott korábbi támogatásokról, nem befolyásolja hátrányosan a kérelmük vizsgálatára irányuló eljárás lefolytatását, mivel a támogatás megszerzéséhez szükséges, a de minimis felső határ tiszteletben tartására vonatkozó feltételek vizsgálatára kizárólag a támogatás odaítélésekor kerül sor. Ennélfogva – ellentétben azzal, amit a Zennaro társaság, valamint az olasz és a görög kormány állít – az, hogy e vállalkozások egy új támogatás odaítélését követően nem módosíthatják a támogatás iránti kérelmüket, önmagában nem jelentheti a szóban forgó vállalkozások „büntetését”.

43

Az eddigi megfontolások összességére tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy az 1407/2013 rendelet 3. és 6. cikkét akként kell értelmezni, hogy az a vállalkozás, amelynek a letelepedése szerinti tagállam olyan de minimis támogatást kíván nyújtani, amely egyes korábbi támogatások fennállása folytán a de minimis felső határ fölé vinné az e vállalkozásnak nyújtott támogatások teljes összegét, e támogatás odaítéléséig választhatja azt, hogy csökkenti az igényelt finanszírozást, vagy pedig azt, hogy teljes egészében vagy részben lemond a már megkapott korábbi támogatásokról annak érdekében, hogy e felső határt ne lépje túl.

44

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az 1407/2013 rendelet 3. és 6. cikkét akként kell‑e értelmezni, hogy a támogatást kérelmező vállalkozás annak érdekében, hogy hogy a de minimis felső határt ne lépje túl, az igényelt finanszírozás csökkentésével vagy a már megkapott korábbi támogatásokról való lemondással akkor is módosíthatja a támogatás iránti kérelmét, ha a letelepedése szerinti tagállam szabályozása erről nem rendelkezik.

45

E kérdés olyan választ igényel, amely elválaszthatatlanul kapcsolódik az első kérdésre adott válaszhoz. Egyrészt, mint az a fenti 38. pontban megállapítást nyert, az 1407/2013 rendelet nem tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek értelmében a kérelmező vállalkozások adott esetben módosíthatnák a támogatás iránti kérelmüket, a de minimis felső határ tiszteletben tartása érdekében csökkentve annak összegét vagy lemondva a korábbi támogatásokról, ennélfogva pedig erre vonatkozóan nem ír elő semmilyen kötelezettséget a tagállamokkal szemben. Másrészt, mint az a jelen ítélet 42. és 43. pontjából kitűnik, a tagállamok lehetővé tehetik a kérelmező vállalkozások számára, hogy módosítsák a támogatás iránti kérelmüket annak elkerülése érdekében, hogy egy újabb csekély összegű támogatás nyújtása az odaítélt támogatások teljes összegét a de minimis felső határ fölé vigye, amennyiben az ilyen módosításokra a csekély összegű támogatás odaítélését megelőzően kerül sor.

46

Következésképpen a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy az 1407/2013 rendelet 3. és 6. cikkét akként kell értelmezni, hogy a tagállamok nem kötelesek lehetővé tenni a kérelmező vállalkozások számára, hogy a támogatás odaítélése előtt módosíthassák a támogatás iránti kérelmüket annak érdekében, hogy ne lépjék túl a de minimis felső határt. A kérdést előterjesztő bíróság feladata annak értékelése, hogy milyen jogkövetkezmények származnak abból, ha a vállalkozások számára nem biztosított a lehetőség ilyen módosításokra, azzal, hogy ilyen módosításokra csak olyan időpontban kerülhet sor, amely megelőzi a csekély összegű támogatás odaítélésének időpontját.

47

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nyolcadik tanács) a következőképpen határozott: