Jogi háttér

Az uniós jog

Az EU‑Szerződés

A Charta

Az általános adatvédelmi rendelet

A lengyel jog

Az alkotmány

A legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény

A rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény

A közigazgatási bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény

A módosító törvényben foglalt átmeneti rendelkezések

A pert megelőző eljárás

A Bíróság előtti eljárás

A keresetről

A Bíróság hatásköréről, a jogállamiságról és az igazságszolgáltatás függetlenségéről, valamint az uniós jog elsőbbségéről

A kereset tárgyának fenntartásáról

A negyedik kifogásról

A felek érvei

A Bíróság álláspontja

A harmadik kifogásról

A felek érvei

A Bíróság álláspontja

– Előzetes megfontolások

– A harmadik kifogás első részéről

– A harmadik kifogás második részéről

Az első kifogásról

A felek érvei

A Bíróság álláspontja

– Az elfogadhatóságról

– Az ügy érdeméről

A második kifogásról

A felek érvei

A Bíróság álláspontja

– Az elfogadhatóságról

– Az ügy érdeméről

Az ötödik kifogásról

A felek érvei

A Bíróság álláspontja

– Előzetes megfontolások

– Az általános adatvédelmi rendelet alkalmazhatóságáról

– A Charta 7. cikkének és 8. cikke (1) bekezdésének alkalmazhatóságáról

– Az általános adatvédelmi rendelet 6. cikke (1) bekezdése első albekezdése c) és e) pontjának, (3) bekezdésének és 9. cikke (1) bekezdésének, valamint a Charta 7. cikkének és 8. cikke (1) bekezdésének állítólagos megsértéséről

A költségekről

1

Keresetében az Európai Bizottság annak megállapítását kéri a Bíróságtól, hogy:

2

Az EUSZ 2. cikk szövege a következő:

„Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul. Az említett értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában.”

3

Az EUSZ 4. cikk kimondja:

„(1)   Az 5. cikkel összhangban minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak az Unióra, a tagállamoknál marad.

(2)   Az Unió tiszteletben tartja a tagállamoknak a Szerződések előtti egyenlőségét, valamint nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is. Tiszteletben tartja az alapvető állami funkciókat, köztük az állam területi integritásának biztosítását, a közrend fenntartását és a nemzeti biztonság védelmét. Így különösen a nemzeti biztonság az egyes tagállamok kizárólagos feladata marad.

(3)   Az Unió és a tagállamok a lojális együttműködés elvének megfelelően kölcsönösen tiszteletben tartják és segítik egymást a Szerződésekből eredő feladatok végrehajtásában.

A tagállamok a Szerződésekből, illetve az Unió intézményeinek intézkedéseiből eredő kötelezettségek teljesítésének biztosítása érdekében megteszik a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket.

A tagállamok segítik az Uniót feladatainak teljesítésében, és tartózkodnak minden olyan intézkedéstől, amely veszélyeztetheti az Unió célkitűzéseinek megvalósítását.”

4

Az EUSZ 5. cikk (1) és (2) bekezdése szerint:

„(1)   Az Unió hatásköreinek elhatárolására a hatáskör‑átruházás elve az irányadó. Az uniós hatáskörök gyakorlására a szubszidiaritás és az arányosság elve az irányadó.

(2)   A hatáskör‑átruházás elvének megfelelően az Unió kizárólag a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében. Minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak át az Unióra, a tagállamoknál marad.”

5

Az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Az Európai Unió Bírósága a Bíróságból, a Törvényszékből és különös hatáskörű törvényszékekből áll. Az Európai Unió Bírósága biztosítja a jog tiszteletben tartását a Szerződések értelmezése és alkalmazása során.

A tagállamok megteremtik azokat a jogorvoslati lehetőségeket, amelyek az uniós jog által szabályozott területeken a hatékony jogvédelem biztosításához szükségesek.”

6

A Charta 7. cikke kimondja:

„Mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán‑ és családi életét, otthonát és kapcsolattartását tiszteletben tartsák.”

7

A Charta 8. cikke értelmében:

„(1)   Mindenkinek joga van a rá vonatkozó személyes adatok védelméhez.

(2)   Az ilyen adatokat csak tisztességesen és jóhiszeműen, meghatározott célokra, az érintett személy hozzájárulása alapján vagy valamilyen más, a törvényben rögzített jogos okból lehet kezelni. […]

[…]”

8

A Chartának „A hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jog” című 47. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Mindenkinek, akinek az Unió joga által biztosított jogait és szabadságait megsértették, az e cikkben megállapított feltételek mellett joga van a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz.

Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és észszerű időn belül tárgyalja. […]

[…]”

9

A Charta 52. cikkének (1) bekezdése szerint:

„Az e Chartában elismert jogok és szabadságok gyakorlása csak a törvény által, és e jogok lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható. Az arányosság elvére figyelemmel, korlátozásukra csak abban az esetben kerülhet sor, ha az elengedhetetlen és ténylegesen az Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket vagy mások jogainak és szabadságjogainak védelmét szolgálja.”

10

Az általános adatvédelmi rendelet (4), (10), (16), (20), (39) és (51) preambulumbekezdése kimondja:

[…]

[…]

[…]

[…]

[…]

11

Az általános adatvédelmi rendelet „Tárgy” című 1. cikkének (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ez a rendelet a természetes személyek alapvető jogait és szabadságait és különösen a személyes adatok védelméhez való jogukat védi.”

12

Az általános adatvédelmi rendelet „Tárgyi hatály” című 2. cikke kimondja:

„(1)   E rendeletet kell alkalmazni a személyes adatok részben vagy egészben automatizált módon történő kezelésére, valamint azoknak a személyes adatoknak a nem automatizált módon történő kezelésére, amelyek valamely nyilvántartási rendszer részét képezik, vagy amelyeket egy nyilvántartási rendszer részévé kívánnak tenni.

(2)   E rendelet nem alkalmazandó a személyes adatok kezelésére, ha azt:

[…]”

13

Az általános adatvédelmi rendelet „Fogalommeghatározások” című 4. cikkének szövege a következő:

„E rendelet alkalmazásában:

[…]

[…]”

14

Az általános adatvédelmi rendeletnek „Az adatkezelés jogszerűsége” című 6. cikke (1) és (3) bekezdése szerint:

„(1)   A személyes adatok kezelése kizárólag akkor és annyiban jogszerű, amennyiben legalább az alábbiak egyike teljesül:

[…]

[…]

[…]

(3)   Az (1) bekezdés c) és e) pontja szerinti adatkezelés jogalapját a következőknek kell megállapítania:

Az adatkezelés célját e jogalapra hivatkozással kell meghatározni, illetve az (1) bekezdés e) pontjában említett adatkezelés tekintetében annak szükségesnek kell lennie valamely közérdekű vagy az adatkezelőre ruházott közhatalmi jogosítvány gyakorlásának keretében végzett feladat végrehajtásához. […] Az uniós vagy tagállami jognak közérdekű célt kell szolgálnia, és arányosnak kell lennie az elérni kívánt jogszerű céllal.”

15

Az általános adatvédelmi rendelet „A személyes adatok különleges kategóriáinak kezelése” című 9. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A faji vagy etnikai származásra, politikai véleményre, vallási vagy világnézeti meggyőződésre vagy szakszervezeti tagságra utaló személyes adatok, valamint a genetikai adatok, a természetes személyek egyedi azonosítását célzó biometrikus adatok, az egészségügyi adatok és a természetes személyek szexuális életére vagy szexuális irányultságára vonatkozó személyes adatok kezelése tilos.

(2)   Az (1) bekezdés nem alkalmazandó abban az esetben, ha:

[…]

[…]”

16

A Konstytucja Rzeczypospolitej Polskiej (a Lengyel Köztársaság alkotmánya; a továbbiakban: alkotmány) 45. cikkének (1) bekezdése szerint:

„Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ügyét hatáskörrel és illetékességgel rendelkező, független és pártatlan bíróság tisztességesen és nyilvánosan, túlzott késedelem nélkül tárgyalja.”

17

Az alkotmány 179. cikke értelmében a bírákat a Krajowa Rada Sądownictwa (nemzeti igazságszolgáltatási tanács, Lengyelország; a továbbiakban: KRS) indítványára a köztársasági elnök nevezi ki határozatlan időre.

18

Az alkotmány 186. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„A [KRS] védi a bíróságok és bírák függetlenségét.”

19

Az alkotmány 187. cikke a következőképpen rendelkezik:

„1.   A [KRS] tagjai:

[…]

3.   A [KRS] választott tagjainak hivatali ideje négy év.

4.   A [KRS] működésének szabályait, tevékenységi körét, munkamódszerét és tagjai megválasztásának módját törvény határozza meg.”

20

A legfelsőbb bíróságról szóló törvény a Sąd Najwyższyn (legfelsőbb bíróság) belül két új tanácsot hozott létre, nevezetesen egyrészt a fegyelmi tanácsot, másrészt pedig a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanácsot.

21

A 2020. február 14‑én hatályba lépett módosító törvény többek között úgy módosította a legfelsőbb bíróságról szóló törvényt, hogy ez utóbbi törvény 26. cikkébe új 2–6. §‑t, az említett törvény 27. cikkének 1. §‑ába új 1a. pontot, ugyanezen törvény 45. cikkébe új 3. §‑t és e törvény 82. cikkébe új 2–5. §‑t illesztett, valamint módosította a 29. cikkét és 72. cikkének 1. §‑át.

22

A legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikkének 2–6. §‑a értelmében:

„2.   § A rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács rendelkezik hatáskörrel a bíró kizárására vagy az ügyben eljáró bíróság kijelölésére vonatkozó azon kérelmek vagy nyilatkozatok elbírálására, amelyek a bíróság vagy a bíró függetlenségének hiányára alapított kifogásokat tartalmaznak. Az ügyben eljáró bíróság haladéktalanul kérelmet terjeszt a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács elnöke elé annak érdekében, hogy azt a külön rendelkezésekkel meghatározott szabályoknak megfelelően bírálják el. A rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács elnökéhez benyújtott kérelem nem függeszti fel a folyamatban lévő eljárást.

3.   § A rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács a 2. §‑ban említett kérelmet nem vizsgálja meg, ha az valamely bíró kinevezése jogszerűségének és a bírói feladatok ellátásához szükséges legitimitásának megállapítására vagy értékelésére vonatkozik.

4.   § A rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács rendelkezik hatáskörrel a [Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság)], a rendes bíróságok, a katonai bíróságok és a közigazgatási bíróságok – beleértve a [Naczelny Sąd Administracyjnyt (legfelsőbb közigazgatási bíróság)] is – jogerős határozatai vagy ítéletei jogellenességének megállapítása iránti keresetek elbírálására, ha a jogellenesség az ügyben határozatot hozó, bírói tisztségre kinevezett személy jogállásának megkérdőjelezésében áll.

5.   § A jogerős ítélet jogellenességének megállapítására vonatkozó rendelkezéseket megfelelően alkalmazni kell a 4. §‑ban említett ügyekben folytatott eljárásra, a jogerős ítélettel befejezett bírósági eljárás újbóli megnyitására vonatkozó rendelkezéseket pedig a büntetőügyekre is alkalmazni kell. A kereset tárgyát képező ítélet meghozatalával okozott kár valószínűségét vagy bekövetkezését nem kell bizonyítani.

6.   § A 4. §‑ban említett jogerős ítélet jogellenességének megállapítására iránti kereset a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanácshoz a megtámadott határozatot hozó bírósághoz való fordulás nélkül is benyújtható, még akkor is, ha valamely fél nem merítette ki a rendelkezésére álló jogorvoslati lehetőségeket, a [Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság)] előtti rendkívüli jogorvoslatot is beleértve.”

23

A legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 27. cikkének 1. §‑a szerint:

„A fegyelmi tanács hatáskörébe tartoznak:

[…]

24

A legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 29. cikkének 2. és 3. §‑a a következőképpen szól:

„2.   § A [Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság)] vagy szervei tevékenységeinek keretében tilos megkérdőjelezni a [bíróságok], az állam alkotmányos szervei és a törvényességi ellenőrzési és jogvédelmi szervek legitimitását.

3.   § A [Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság)] vagy más hatalmi szerv nem állapíthatja meg és nem értékelheti a bírák kinevezésének vagy az e kinevezésből eredő bírói feladatok gyakorlására vonatkozó jogkörnek a jogszerűségét.”

25

E törvény 45. cikkének 3. §‑a szerint:

„A [rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény] 88a. cikke szerinti nyilatkozatot a [Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság)] bírái a [Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság)] első elnökéhez, a [Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság)] első elnöke pedig [a KRS‑hez] nyújtja be.”

26

A legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 72. cikke 1. §‑ának szövege a következő:

„A [Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság] bírája fegyelmi felelősséggel tartozik a szakmai kötelezettségszegésekért (fegyelmi vétségek), beleértve az alábbiakat:

27

A legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 73. cikkének 1. §‑a értelmében a fegyelmi tanács a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) bírái esetében az első‑ és másodfokú fegyelmi bíróság.

28

E törvény 82. cikke szerint:

„1.   § Ha a [Sąd Najwyższynek (legfelsőbb bíróság)] felülvizsgálati kérelem vagy más jogorvoslati kérelem vizsgálata során komoly kétségei támadnak a meghozott határozat alapjául szolgáló jogszabályi rendelkezések értelmezését illetően, felfüggesztheti az eljárást és a jogi kérdést e bíróság hét bírójából álló ítélkező testület elé terjesztheti.

2.   § Ha a [Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság)] olyan ügyet vizsgál, amelyben valamely bíró vagy bíróság függetlenségére vonatkozó jogi kérdés merül fel, felfüggeszti az eljárást, és e kérdést a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács valamennyi tagjából álló tanács elé terjeszti,

3.   § Ha a [Sąd Najwyższynek (legfelsőbb bíróság)] a 26. cikk 2. §‑ában említett kérelem vizsgálata során komoly kétségei támadnak azon jogszabályi rendelkezések értelmezését illetően, amelyre a határozatát alapítania kell, felfüggesztheti az eljárást, és jogi kérdést terjeszthet a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács valamennyi tagjából álló tanács elé.

4.   § A 2. vagy a 3. §‑ban említett határozat meghozatala során a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanácsot nem köti a [Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság)] valamely másik ítélkező testületének határozata, még akkor sem, ha az jogelvi erőre tett szert.

5.   § A rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács valamennyi tagja által a 2. vagy 3. §‑a alapján hozott határozat a [Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság)] valamennyi ítélkező testületére kötelező. Valamely jogelvi erejű határozattól való eltéréshez az szükséges, hogy a [Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság)] teljes ülése újból határozzon, és e határozat meghozatalához minden egyes tanács bírái legalább kétharmadának jelenléte szükséges. A 88. cikk rendelkezései ebben az esetben nem alkalmazhatók.”

29

A módosító törvény többek között úgy módosította a rendes bíróságok szervezetéről szóló törvényt, hogy ez utóbbi törvénybe új 42a. és 88a. cikket illesztett, valamint az említett törvény 55. cikkét egy új 4. §‑sal, ugyanezen törvény 107. cikkét új 2. és 3. ponttal, valamint a 110. cikkét új 2a. §‑sal egészítette ki.

30

A rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 42a. cikkének szövege a következő:

„1.   § A bíróságok vagy a bírósági szervek tevékenységeinek keretében tilos megkérdőjelezni a [bíróságok], az állam alkotmányos szervei és a törvényességi ellenőrzési és jogvédelmi szervek legitimitását.

2.   § A rendes bíróságok vagy más hatalmi szerv nem állapíthatja meg és nem értékelheti a bírák kinevezésének vagy az e kinevezésből eredő bírói feladatok gyakorlására vonatkozó jogkörnek a jogszerűségét.”

31

E törvény 55. cikke szerint:

„1.   § A rendes bíróság bírája olyan személy, akit a köztársasági elnök ilyen álláshelyre nevez ki, és aki ez utóbbi előtt esküt tett.

2.   § A rendes bíróságok bíráit a következő álláshelyekre nevezik ki:

3.   § Valamely személy bírói álláshelyre történő kinevezésekor a köztársasági elnök kijelöli az szolgálati helyét (székhely). A bíró szolgálati helye a 75. cikkben meghatározott esetekben és módon az álláshely változása nélkül is megváltoztatható.

4.   § A bíró a szolgálati helyén minden ügyben ítélkezhet, más bíróságokon pedig a törvényben meghatározott ügyekben (bírói hatáskör). Az ügyek elosztására, valamint az ítélkező testületek kijelölésére és módosítására vonatkozó rendelkezések nem korlátozzák a bíró hatáskörét, és azokra nem lehet hivatkozni annak megállapítása érdekében, hogy valamely ítélkező testület összetétele jogellenes, valamely ítélkező testületnek szabálytalan az összetétele, illetve abban olyan személy vesz részt, aki a határozathozatalra nem jogosult vagy nem alkalmas.”

32

Az említett törvény 80. cikke a következőképpen rendelkezik:

„1.   § A bírót a hatáskörrel rendelkező fegyelmi bíróság engedélye nélkül nem lehet őrizetbe venni, vagy vele szemben büntetőeljárást indítani. Ez nem vonatkozik a bíró tettenérés esetén történő őrizetbe vételére, ha az őrizetbe vétel elengedhetetlen az eljárás szabályszerű lefolytatásának biztosításához. A bíróval szembeni büntetőeljárás megindítását engedélyező határozat elfogadásáig csak halaszthatatlan intézkedéseket lehet hozni.

[…]

2c.   § A fegyelmi bíróság határozatot hoz, amelyben engedélyezi a bíróval szembeni büntetőeljárás megindítását, ha kellően megalapozott a gyanúja annak, hogy bűncselekményt követett el. A határozat tartalmazza a bíróval szembeni büntetőeljárás megindításának engedélyezésére vonatkozó döntést és annak indokait.

2d.   § A fegyelmi bíróság a bíróval szembeni büntetőeljárás megindításának engedélyezése iránti kérelmet annak benyújtásától számított tizennégy napon belül bírálja el.

[…]”

33

A rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 88a. cikke értelmében:

„1.   § A bíró köteles írásbeli nyilatkozatot tenni:

2.   § Az (1) bekezdés szerinti nyilatkozatokat a bírák az illetékes [sąd apelacyjny (fellebbviteli bíróság)] elnökének, a [sąd apelacyjny (fellebbviteli bíróság)] elnökei pedig az igazságügyi miniszternek nyújtják be.

3.   § Az 1. §‑ban említett nyilatkozatot a bíró hivatalba lépésétől számított 30 napon belül, illetve az 1. §‑ban említett körülmények bekövetkezésétől vagy megszűnésétől számított 30 napon belül kell benyújtani.

4.   § Az (1) bekezdésben említett nyilatkozatokban szereplő információk nyilvánosak, és azokat a Biuletyn Informacji Publicznejben (nyilvános információk hírlevele) a [2001. szeptember 6‑i ustawa o dostępie do informacji publicznejben (a nyilvános információkhoz való hozzáférésről szóló törvény; Dz. U. 112. szám, 1198. tétel)] meghatározott módon, a nyilatkozatnak a jogosult szervhez történő benyújtását követő 30 napon belül közzé kell tenni.”

34

A rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 107. cikke 1. §‑ának szövege a következő:

„A bíró fegyelmi felelősséggel tartozik a szakmai kötelezettségszegésekért (fegyelmi vétségek), beleértve az alábbiakat:

[…]”

35

E törvény 110. cikkének 2a. §‑a értelmében:

„[…] […] A 80. cikkben említett ügyekben első fokon a [Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság)] egyesbíróként eljáró fegyelmi tanácsa, másodfokon pedig a [Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság)] fegyelmi tanácsának három bíróból álló ítélkező testülete határoz.”

36

Az említett törvény 129. cikkének 1–3. §‑a kimondja:

„1.   § A fegyelmi bíróság tisztségéből felfüggesztheti a bírót, aki ellen fegyelmi eljárást vagy cselekvőképesség korlátozására, illetve kizárására irányuló eljárást indítottak, és akkor is, ha az érintett bíróval szembeni büntetőeljárás megindítását engedélyező határozatot hoz.

2.   § Ha a fegyelmi bíróság a bíró közvádra üldözendő szándékos bűncselekménye miatt büntetőeljárás megindítását engedélyező határozatot hoz, a bírót hivatalból felfüggeszti tisztségéből.

3.   § A bírót tisztségéből felfüggesztő fegyelmi bíróság e felfüggesztés időszakára 25%‑tól 50%‑ig terjedő mértékben csökkenti e bíró díjazását; ez nem vonatkozik azon személyekre, akik vonatkozásában cselekvőképesség korlátozására, illetve kizárására irányuló eljárást indítottak.”

37

A módosító törvény többek között úgy módosította a közigazgatási bíróságok szervezetéről szóló törvényt, hogy ez utóbbi törvény 5. cikkébe új 1a. és 1b. §‑t, az említett törvény 8. cikkébe pedig egy új 2. §‑t illesztett, valamint módosította a törvény 29. cikkének 1. §‑át és 49. cikkének 1. §‑át.

38

A közigazgatási bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 5. cikkének 1a. és 1b. §‑a kimondja:

„1a.   § A közigazgatási bíróság vagy a szervei tevékenységeinek keretében tilos megkérdőjelezni a [bíróságok], az állam alkotmányos szervei és a törvényességi ellenőrzési és jogvédelmi szervek legitimitását.

1b.   § A közigazgatási bíróság vagy más hatalmi szerv nem állapíthatja meg és nem értékelheti a bírák kinevezésének vagy az e kinevezésből eredő bírói feladatok gyakorlására vonatkozó jogkörnek a jogszerűségét.”

39

A közigazgatási bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 8. cikkének 2. §‑a szerint:

„A [rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény] 88a. cikke szerinti nyilatkozatot a [wojewódzki sąd administracyjny (vajdasági közigazgatási bíróság)] bírái az illetékes vajdasági közigazgatási bíróság elnökéhez, a vajdasági közigazgatási bíróság elnöke a [Naczelny Sąd Administracyjny (legfelsőbb közigazgatási bíróság, Lengyelország)] a [Naczelny Sąd Administracyjny (legfelsőbb közigazgatási bíróság)] elnökéhez, a [Naczelny Sąd Administracyjny (legfelsőbb közigazgatási bíróság)] elnöke pedig a [KRS‑hez] nyújtja be.”

40

A közigazgatási bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 29. cikkének 1. §‑a értelmében a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 107. cikke 1. §‑ának 2. és 3. pontjában, valamint 107. cikke 1. §‑ának 2. és 3. pontjában szereplő fegyelmi vétségek a közigazgatási bíróságok bírái tekintetében is alkalmazandók.

41

A közigazgatási bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 49. cikkének 1. §‑a értelmében a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 72. cikkének 1. §‑ában szereplő fegyelmi vétségek a Naczelny Sąd Administracyjny (legfelsőbb közigazgatási bíróság) bírái tekintetében is alkalmazandók.

42

A módosító törvény 8. cikke értelmében a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 55. cikkének 4. §‑a a módosító törvény hatálybalépése előtt indult vagy befejezett ügyekre is alkalmazandó.

43

A módosító törvény 10. cikke alapján:

„1.   § A [legfelsőbb bíróságról szóló törvény] jelen törvényből eredő változatának rendelkezéseit alkalmazni kell a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács általi vizsgálatra előterjesztett azon ügyekre is, amelyek a jelen törvény hatálybalépésének időpontja előtt indultak, és amelyeket ezen időpont előtt még nem fejeztek be jogerős ítélettel, a fellebbezés tárgyában hozott határozatot is ideértve.

2.   § Az 1. §‑ban említett ügyben eljáró bíróság az ügyet haladéktalanul, de legkésőbb a jelen törvény hatálybalépésétől számított hét napon belül átteszi a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanácshoz, amely visszavonhatja a korábban elvégzett cselekményeket, amennyiben azok akadályozzák, hogy az ügy vizsgálatára a törvénynek megfelelően kerüljön sor.

3.   § Az 1. §‑ban említett ügyekben a bíróságok és a felek vagy az eljárásban részt vevő személyek által a jelen törvény hatálybalépését követően a 2. § megsértésével teljesített cselekmények nem váltanak ki eljárási joghatásokat.”

44

2020. április 29‑én a Bizottság, mivel úgy ítélte meg, hogy a módosító törvény elfogadásával a Lengyel Köztársaság több tekintetben is megsértette az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének és a Charta 47. cikkének együttesen értelmezett rendelkezéseiből, az uniós jog elsőbbségének elvéből, az EUMSZ 267. cikkből, valamint a Charta 7. cikkéből és 8. cikkének (1) bekezdéséből, az általános adatvédelmi rendelet 6. cikke (1) bekezdése első albekezdésének c) és e) pontjából, valamint 9. cikkéből eredő kötelezettségeit, felszólító levelet küldött e tagállamnak. E tagállam 2020. június 29‑én levélben válaszolt, amelyben vitatta az uniós jog bármely megsértését.

45

2020. október 30‑án a Bizottság indokolással ellátott véleményt bocsátott ki, amelyben fenntartotta, hogy a módosító törvény által bevezetett rendszer sérti az előző pontban említett uniós jogi rendelkezéseket. Következésképpen ezen intézmény felszólította a Lengyel Köztársaságot, hogy a kézhezvételtől számított két hónapon belül tegye meg az indokolással ellátott véleményben foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket.

46

Tekintettel a fegyelmi tanács előtt folyamatban lévő, a bírákkal szembeni büntetőeljárás megindításának engedélyezése iránti kérelmekkel kapcsolatos ügyek számának növekedésére, a Bizottság 2020. november 1‑jén kelt levelében különböző kérdéseket intézett a lengyel hatóságokhoz, amelyekre azok 2020. november 13‑án válaszoltak.

47

2020. december 3‑án a Bizottság kiegészítő felszólító levelet küldött a Lengyel Köztársaságnak, amelyben úgy érvelt, hogy mivel a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 27. cikke 1. §‑ának 1a., 2. és 3. pontja értelmében a bírák és a bírósági titkárok jogállását és feladatainak ellátását közvetlenül érintő ügyek elbírálását a fegyelmi tanács hatáskörébe utalta, amelynek függetlensége és pártatlansága nincs biztosítva, ez a tagállam nem teljesítette az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdéséből eredő kötelezettségeit.

48

2020. december 30‑i levelében a Lengyel Köztársaság válaszolt a Bizottság 2020. október 30‑i indokolással ellátott véleményére, vitatva a felrótt kötelezettségszegések fennállását.

49

2021. január 4‑i levelében e tagállam válaszolt a 2020. december 3‑i kiegészítő felszólító levélre, azt állítva, hogy a Bizottság által e levélben felhozott kifogások sem megalapozottak.

50

2021. január 27‑én a Bizottság indokolással ellátott kiegészítő véleményt küldött a Lengyel Köztársaságnak, amelyben fenntartotta a kiegészítő felszólító levelében megfogalmazott kifogásait. Következésképpen ezen intézmény felszólította a Lengyel Köztársaságot, hogy a kézhezvételtől számított két hónapon belül tegye meg az indokolással ellátott kiegészítő véleményben foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket.

51

A Lengyel Köztársaság 2021. február 26‑i levelében válaszolt az említett indokolással ellátott kiegészítő véleményre, vitatva a Bizottság által abban megfogalmazott kifogásokat.

52

E körülményekre tekintettel a Bizottság benyújtotta a jelen keresetet.

53

A Bíróság Hivatalához 2021. április 1‑jén benyújtott külön beadványában a Bizottság az EUMSZ 279. cikk alapján ideiglenes intézkedés iránti kérelmet terjesztett elő.

54

A 2021. július 14‑iBizottság kontra Lengyelország végzésben (C‑204/21 R, EU:C:2021:593) a Bíróság elnökhelyettese a jelen ítélet kihirdetéséig terjedő hatállyal helyt adott e kérelemnek, és lényegében arra kötelezte a Lengyel Köztársaságot, hogy függessze fel mind a Bizottság kereseti kérelmének első, második, harmadik és negyedik franciabekezdésében említett, a jelen ítélet 1. pontjában foglalt nemzeti rendelkezések alkalmazását, mind pedig a fegyelmi tanács azon határozatainak joghatásait, amelyek engedélyezték valamely bíróval szemben a büntetőeljárás megindítását vagy az előzetes letartóztatását.

55

A Lengyel Köztársaság 2021. augusztus 16‑án a Bíróság Hivatalához benyújtott beadványában kérte e végzés visszavonását. E kérelmet a Bíróság elnökhelyettese a 2021. október 6‑iLengyelország kontra Bizottság végzésben (C‑204/21 R, EU:C:2021:834) elutasította.

56

A Bíróság Hivatalához 2021. szeptember 7‑én benyújtott beadványával a Bizottság újabb ideiglenes intézkedés iránti kérelmet terjesztett elő, amely arra irányult, hogy kötelezzék a Lengyel Köztársaságot napi kényszerítő bírság megfizetésére. A Bíróság elnökhelyettese e kérelemnek a 2021. október 27‑iBizottság kontra Lengyelország végzésben (C‑204/21 R, EU:C:2021:878) helyt adva arra kötelezte a Lengyel Köztársaságot, hogy fizessen a Bizottságnak napi 1000000 euró kényszerítő bírságot e végzés közlésétől addig a napig, amíg e tagállam teljesíti a Bíróság elnökhelyettesének a jelen ítélet 54. pontjában említett végzéséből eredő kötelezettségeit, vagy ennek hiányában a jelen ítélet kihirdetésének napjáig. A Bíróság elnökhelyettesének 2023. április 21‑iBizottság kontra Lengyelország (A bírák függetlensége és magánélete) végzésével (C‑204/21 R‑RAP, EU:C:2023:334) az említett végzés aláírásának napjától kezdődően e kényszerítő bírság összegét napi 500000 euróra csökkentette.

57

A Bíróság elnöke 2021. szeptember 30‑i határozatával megengedte a Belga Királyságnak, a Dán Királyságnak, a Holland Királyságnak, a Finn Köztársaságnak és a Svéd Királyságnak, hogy a Bizottság kérelmeinek támogatása végett a jelen ügybe beavatkozzon.

58

A Bizottság keresete öt kifogást tartalmaz. Az első, a második és a harmadik kifogás az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdése és a Charta 47. cikke, valamint az EUMSZ 267. cikk együttesen értelmezett rendelkezéseinek megsértésén alapul, míg az első és a második kifogás ezenkívül az uniós jog elsőbbsége elve megsértésének megállapítására irányul. A negyedik kifogás az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének megsértésén alapul. Az ötödik kifogás a Charta 7. cikkének és 8. cikke (1) bekezdésének, valamint az általános adatvédelmi rendelet 6. cikke (1) bekezdése első albekezdése c) és e) pontjának, (3) bekezdésének és 9. cikke (1) bekezdésének megsértésén alapul.

59

A Lengyel Köztársaság az ily módon hivatkozott kötelezettségszegések összességét vitatja, és a Bizottság keresetének elutasítását kéri.

60

Viszonválaszában a Lengyel Köztársaság a Trybunał Konstytucyjny (alkotmánybíróság, Lengyelország) 2021. július 14‑i ítéletére (P 7/20. sz. ügy) hivatkozik, amelyben ez utóbbi egyrészt az EUSZ 4. cikk (1) és (2) bekezdése, az EUSZ 5. cikk (1) bekezdése, és különösen az Unió hatáskör‑átruházás elve, továbbá az Uniónak a tagállamok nemzeti identitásának tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettsége alapján megállapította, hogy az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésének második mondata, együttesen értelmezve a Bíróság által a 2020. április 8‑iBizottság kontra Lengyelország végzésben (C‑791/19 R, EU:C:2020:277) értelmezett EUMSZ 279. cikkel összeegyeztethetetlen az alkotmány több rendelkezésével. Másrészt a Trybunał Konstytucyjny (alkotmánybíróság) szerint a Bíróság azzal, hogy ebben a végzésben ideiglenes intézkedéseket fogadott el a lengyel bíróságok szervezetére és hatáskörére, valamint az azok előtti eljárásra vonatkozóan, és ezzel kötelezettségeket rótt a Lengyel Köztársaságra, ultra vires járt el. Következésképpen az ilyen intézkedésekre nem terjed ki az uniós jog elsőbbségének és közvetlen alkalmazhatóságának az alkotmány 91. cikkének 1–3. bekezdésében foglalt elve. Ebben a 2021. július 14‑i ítéletben a Trybunał Konstytucyjny (alkotmánybíróság) azt is kimondta, hogy a saját határozatai és a Bíróság határozatai közötti ütközés esetén a Trybunał Konstytucyjny (alkotmánybíróság) mondja ki az „utolsó szót” a lengyel alkotmányos rend elvi kérdéseiben.

61

Ezzel a Lengyel Köztársaság, amint az a viszonválaszából kitűnik, lényegében mind a Bizottság által a keresetében hivatkozott, különösen az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése és a Charta 47. cikke együttesen értelmezett rendelkezéseinek, valamint az uniós jog elsőbbsége elvének megsértésével kapcsolatos kötelezettségszegések fennállását, mind pedig a Bíróság e kereset elbírálására vonatkozó hatáskörét vitatni kívánja. E tagállam szerint ugyanis a Trybunał Konstytucyjny (alkotmánybíróság) 2021. július 14‑i ítéletéből eredő ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a Bíróság, ha helyt adna a Bizottság által felhozott kifogásoknak, túllépné a saját és az Unió hatáskörét. Az ilyen helyt adó határozat sértené egyrészt a Lengyel Köztársaságnak az igazságszolgáltatás szervezésére vonatkozó kizárólagos hatáskörét, megsértve ezzel az uniós hatáskör‑átruházás elvét, másrészt pedig e tagállam alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének szerves részét képező nemzeti identitást, megsértve ezzel az EUSZ 4. cikk (2) bekezdésének rendelkezéseit.

62

E tekintetben azonban már az elején emlékeztetni kell arra, hogy az EUSZ 2. cikkből és az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdéséből eredő követelmények tagállamok általi betartásának ellenőrzése teljes mértékben a Bíróság hatáskörébe tartozik, különösen akkor, ha – mint a jelen ügyben – a Bizottság által az EUMSZ 258. cikk alapján benyújtott kötelezettségszegés megállapítása iránti keresettel fordulnak hozzá (lásd ebben az értelemben a 2022. február 16‑iMagyarország kontra Parlament és Tanács ítéletet, C‑156/21, EU:C:2022:97, 161. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

63

Ami e rendelkezések hatályát illeti, a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy noha a tagállamok igazságszolgáltatásának megszervezése, különösen a nemzeti bíróságok intézménye, összetétele, hatásköre és működése, valamint a bírák kinevezésére, a bírák jogállására és feladataik ellátására vonatkozó szabályok e tagállamok hatáskörébe tartoznak, e hatáskör gyakorlása során azonban e tagállamok kötelesek betartani az uniós jogból, és különösen az EUSZ 2. és EUSZ 19. cikkből eredő kötelezettségeket (lásd ebben az értelemben: 2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19,EU:C:2021:596, 56., 60–62. és 95. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2022. február 22‑iRS [Alkotmánybírósági ítéletek hatása] ítélet, C‑430/21, EU:C:2022:99, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

64

Az EUSZ 2. cikk értelmében az Unió a tagállamok közös értékein alapul, az EUSZ 49. cikk szerint pedig ezen értékek tiszteletben tartása az Unióhoz való csatlakozás előfeltétele minden olyan európai állam számára, amely felvételt kér az Unióba (2022. február 16‑iMagyarország kontra Parlament és Tanács ítélet, C‑156/21, EU:C:2022:97, 124. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

65

Emlékeztetni kell arra is, hogy az Unióhoz való csatlakozás érdekében a Lengyel Köztársaságnak meg kellett felelnie az Európai Tanács 1993. június 21–22‑i koppenhágai ülésén meghatározott, a tagjelölt államok által teljesítendő kritériumoknak. E kritériumok többek között megkövetelik a tagjelölt államtól, hogy „rendelkez[zen] a demokráciát, a jogállamiságot, az emberi jogokat, valamint a kisebbségek tiszteletben tartását és védelmét szavatoló stabil intézményekkel” (2022. március 29‑iGetin Noble Bank ítélet, C‑132/20, EU:C:2022:235, 104. pont).

66

Amint azt a Bíróság többször hangsúlyozta, az Unió olyan államokból áll, amelyek szabadon és önként kötelezték el magukat az EUSZ 2. cikkben foglalt értékek iránt, tiszteletben tartják azokat, és kötelezettséget vállalnak azok előmozdítására. A tagállamok és különösen a bíróságaik közötti kölcsönös bizalom továbbá azon az alapfeltételen alapul, hogy a tagállamok osztoznak ezekben a közös értékekben (lásd ebben az értelemben: 2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 50. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

67

Az EUSZ 2. cikk tehát nem egyszerűen politikai iránymutatások vagy szándékok kinyilvánítása, hanem olyan értékek összefoglalása, amelyek az Unió mint közös jogrend identitásának részét képezik, és amelyek a tagállamokra nézve jogilag kötelező erejű kötelezettségeket tartalmazó elvekben testesülnek meg (2022. február 16‑iMagyarország kontra Parlament és Tanács ítélet, C‑156/21, EU:C:2022:97, 232. pont).

68

A fentiekből többek között az következik, hogy az EUSZ 2. cikkben foglalt értékek tagállam általi tiszteletben tartása a Szerződések e tagállamra való alkalmazásából eredő valamennyi jog gyakorlásának feltételét képezi. Ezen értékek tiszteletben tartása ugyanis nem redukálható olyan kötelezettséggé, amelyet a tagjelölt országnak az Unióhoz való csatlakozása érdekében kell teljesítenie, és amely alól a csatlakozását követően mentesülhet (2022. február 16‑iMagyarország kontra Parlament és Tanács ítélet, C‑156/21, EU:C:2022:97, 126. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

69

Az EUSZ 19. cikk konkretizálja a jogállamiságnak az EUSZ 2. cikkben rögzített értékét (2018. február 27‑iAssociação Sindical dos Juízes Portugueses ítélet, C‑64/16, EU:C:2018:117, 32. pont). Ami konkrétabban az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdését illeti, emlékeztetni kell arra, hogy e rendelkezés szerint a tagállamoknak kell megteremteniük a jogorvoslati lehetőségek és eljárások olyan rendszerét, amely biztosítja a jogalanyok hatékony bírói jogvédelemhez való jogának tiszteletben tartását az uniós jog által szabályozott területeken. A jogalanyok uniós jogból eredő jogai hatékony bírói védelmének elve, amelyre az említett rendelkezés utal, a tagállamok közös alkotmányos hagyományain nyugvó uniós jogi alapelv, amelyet rögzít az EJEE 6. és 13. cikke, és amelyet jelenleg a Charta 47. cikke is kimond (2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 52. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

70

Márpedig annak biztosítása érdekében, hogy ilyen hatékony bírói jogvédelmet nyújthassanak azok a szervek, amelyeknek esetlegesen az uniós jog alkalmazásával vagy értelmezésével kapcsolatos kérdésekben kell határozatot hozniuk, alapvető fontosságú e szervek függetlenségének védelme, amint azt a Charta 47. cikkének második bekezdése is megerősíti (2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 57. pont).

71

A Bíróság az ítélkezési gyakorlatában hasonlóképpen hangsúlyozta, hogy a független, pártatlan és a törvény által megelőzően létrehozott bírósághoz fordulás garanciái, és különösen azok, amelyek az ilyen bíróság fogalmát, valamint összetételét határozzák meg, a tisztességes eljáráshoz való jog sarokkövét képezik (2021. október 6‑iW.Ż. [A legfelsőbb bíróság rendkívüli felülvizsgálati és közjogi tanácsa – Kinevezés] ítélet, C‑487/19, EU:C:2021:798, 126. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

72

Ilyen körülmények között nem lehet megalapozottan állítani, hogy azok a követelmények, amelyek az uniós tagság és az Unióban való részvétel feltételeiként olyan értékek és elvek tiszteletben tartásából erednek, mint az EUSZ 2. cikkben és az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdésében foglalt jogállamiság, hatékony bírói jogvédelem és az igazságszolgáltatás függetlensége, alkalmasak volnának arra, hogy befolyásolják valamely tagállamnak az EUSZ 4. cikkének (2) bekezdése értelmében vett nemzeti identitását. Ennélfogva ez utóbbi rendelkezés, amelyet az EUSZ 2. cikkben és az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdésében foglalt rendelkezésekkel azonos rangú rendelkezések figyelembevételével kell értelmezni, nem mentesítheti a tagállamokat az e rendelkezésekből eredő követelmények tiszteletben tartása alól.

73

A Bíróság tehát megállapította, hogy noha az Unió – ahogyan ez az EUSZ 4. cikk (2) bekezdéséből kitűnik – tiszteletben tartja a tagállamok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének elválaszthatatlan részét képező nemzeti identitását, és így a tagállamok a jogállamisági elvek érvényesítése terén bizonyos mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek, ebből egyáltalán nem következik, hogy ez az eredménykötelem tagállamonként eltérő lehet. A tagállamok ugyanis amellett, hogy az Unió által tiszteletben tartott, az alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésük elválaszthatatlan részét képező, önálló nemzeti identitással rendelkeznek, a „jogállamiság” fogalmát is magukévá teszik, amelyben a saját alkotmányos hagyományaikból eredő közös értékként osztoznak, és amelynek folyamatos tiszteletben tartására vállaltak kötelezettséget (2022. február 16‑iMagyarország kontra Parlament és Tanács ítélet, C‑156/21, EU:C:2022:97, 233. és 234. pont).

74

Ebből következik, hogy a tagállamoknak alkotmányos modelljük megválasztásakor be kell tartaniuk többek között a bíróságok függetlenségére vonatkozó követelményt, amely az EUSZ 2. cikkből és az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdéséből következik (lásd ebben az értelemben: 2022. február 22‑iRS [Alkotmánybírósági ítéletek hatása] ítélet, C‑430/21, EU:C:2022:99, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A tagállamok tehát többek között kötelesek gondoskodni arról, hogy az igazságszolgáltatás szervezetére vonatkozó jogszabályaik ne jelentsenek visszalépést a jogállamiság értéke szempontjából, tartózkodva az olyan szabályok elfogadásától, amelyek sértenék a bírák függetlenségét (lásd ebben az értelemben: 2021. december 21‑iEuro Box Promotion és társai ítélet, C‑357/19, C‑379/19, C‑547/19, C‑811/19 és C‑840/19, EU:C:2021:1034, 162. pont).

75

Továbbá az 1964. július 15‑iCosta ítéletben (6/64, EU:C:1964:66, 1158–1160. o.) a Bíróság megállapította, hogy az, hogy az EGK‑Szerződés saját jogrendet hozott létre, amelyet a tagállamok viszonossági alapon elfogadtak, azzal a következménnyel jár, hogy a tagállamok nem hivatkozhatnak e jogrenddel szemben egy későbbi egyoldalú intézkedésre, és nem hivatkozhatnak az EGK‑Szerződésből eredő joggal szemben nemzeti jogi szabályokra – bármilyenek is legyenek azok – anélkül, hogy ne fosztanák meg e jogot közösségi jellegétől, és ne kérdőjeleznék meg magának a Közösségnek a jogalapját. Ezenkívül a Bíróság hangsúlyozta, hogy a közösségi jog végrehajtásának kötelezettsége nem változhat egyik tagállamról a másikra az utólagos nemzeti jogalkotástól függően anélkül, hogy az ne veszélyeztetné az EGK‑Szerződés céljainak megvalósulását, és nem eredményezhet az e Szerződés által tiltott, állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetést (2022. február 22‑iRS [Alkotmánybírósági ítéletek hatása] ítélet, C‑430/21, EU:C:2022:99, 48. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

76

Az uniós jogrend ezen alapvető jellemzőit és e jogrend tiszteletben tartásának fontosságát egyébként megerősítette az is, hogy az EGK‑Szerződést módosító szerződéseket, és különösen a Lisszaboni Szerződést fenntartás nélkül ratifikálták, amint azt többek között a 2007. december 13‑án aláírt Lisszaboni Szerződést elfogadó kormányközi konferencia záróokmányához csatolt, az uniós jog elsőbbségéről szóló 17. nyilatkozat (HL 2012. C 326., 346. o.) is mutatja. Ugyanez vonatkozik a Bíróságnak az utóbbi szerződés hatálybalépését követő ítélkezési gyakorlatára is (lásd ebben az értelemben: 2022. február 22‑iRS [Alkotmánybírósági ítéletek hatása] ítélet, C‑430/21, EU:C:2022:99, 49. és 50. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

77

Ezen állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az uniós jog elsőbbségének elve értelmében nem sértheti az uniós jog egységességét és tényleges érvényesülését az, hogy a tagállam – akár alkotmányos jellegű – nemzeti jogi rendelkezésekre hivatkozik. Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében ugyanis az uniós jog elsőbbségének elvéhez kapcsolódó hatások a tagállamok valamennyi szervére vonatkoznak, anélkül hogy többek között a belső rendelkezések – ideértve az alkotmányos jellegűeket is – akadályozhatnák azt (1970. december 17‑iInternationale Handelsgesellschaft ítélet, 11/70, EU:C:1970:114, 3. pont; 2022. február 22‑iRS [Alkotmánybírósági ítéletek hatása] ítélet, C‑430/21, EU:C:2022:99, 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). E kötelezettség tiszteletben tartása különösen a tagállamok Szerződések előtti egyenlősége tiszteletben tartásának biztosításához szükséges, és az az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésében foglalt lojális együttműködés elvének kifejeződése (lásd ebben az értelemben: 2022. február 22‑iRS [Alkotmánybírósági ítéletek hatása] ítélet, C‑430/21, EU:C:2022:99, 55. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

78

Márpedig a Bíróság kimondta, hogy az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdése, a Charta 47. cikkével összefüggésben értelmezve, egyértelmű és pontos eredménykötelezettséget ír elő a tagállamok számára – amely nem függ semmilyen feltételtől, különösen az uniós jog értelmezésére és alkalmazására köteles bíróságok függetlensége és pártatlansága, valamint azon követelmény tekintetében, hogy azok törvény által előzetesen létrehozott bíróságok legyenek – közvetlen hatállyal bír, ami azt jelenti, hogy a Bíróság által értelmezett uniós jog e rendelkezéseivel ellentétes nemzeti rendelkezéseket, ítélkezési gyakorlatot vagy egyéb gyakorlatot nem lehet alkalmazni (2021. október 6‑iW.Ż. [A legfelsőbb bíróság rendkívüli felülvizsgálati és közjogi tanácsa – Kinevezés] ítélet, C‑487/19, EU:C:2021:798, 158. és 159. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2022. február 16–iMagyarország kontra Parlament és Tanács ítélet, C‑156/21, EU:C:2022:97, 162. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2022. február 22‑iRS [Alkotmánybírósági ítéletek hatása] ítélet, C‑430/21, EU:C:2022:99, 58. és 59. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

79

E tekintetben végül emlékeztetni kell arra, hogy mivel a Bíróság kizárólagos hatáskörébe tartozik az uniós jog végérvényes értelmezése, e hatáskör gyakorlása során végső soron a Bíróság feladata, hogy e jog releváns rendelkezéseire tekintettel pontosítsa az uniós jog elsőbbsége elvének hatályát, így ez a hatály nem függhet sem a nemzeti jog rendelkezéseinek értelmezésétől, sem pedig az uniós jog rendelkezéseinek valamely nemzeti bíróság általi olyan értelmezésétől, amely nem felel meg a Bíróság általi értelmezésnek (lásd ebben az értelemben: 2022. február 22‑iRS [Alkotmánybírósági ítéletek hatása] ítélet, C‑430/21, EU:C:2022:99, 52. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Következésképpen adott esetben az érintett nemzeti bíróság feladata, hogy módosítsa saját, a Bíróság által értelmezett uniós joggal összeegyeztethetetlen ítélkezési gyakorlatát (lásd ebben az értelemben: 2016. április 19‑iDI ítélet, C‑441/14, EU:C:2016:278, 33. és 34. pont; 2018. november 6‑iMax‑Planck‑Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften ítélet, C‑684/16, EU:C:2018:874, 60. pont).

80

A fentiek összességére tekintettel meg kell állapítani, hogy a Lengyel Köztársaság állításával ellentétben sem az EUSZ 4. cikk (1) és (2) bekezdésében, valamint az EUSZ 5. cikk (1) bekezdésében foglalt elvek, sem valamely nemzeti alkotmánybíróságnak a jelen ítélet 60. pontjában említetthez hasonló ítélkezési gyakorlata nem képezheti akadályát annak, hogy a Bizottság által a keresetében vitatott nemzeti rendelkezések a Bíróság általi felülvizsgálat tárgyát képezhessék, különösen az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének és a Charta 47. cikkének együttesen értelmezett rendelkezéseire, valamint az uniós jog elsőbbségének elvére tekintettel.

81

A tárgyaláson a Lengyel Köztársaság hivatkozott a 2022. június 9‑i ustawa o zmianie ustawy o Sądzie Najwyższym oraz niektórych innych ustaw (a legfelsőbb bíróságról szóló törvény és egyes más törvények módosításáról szóló törvény) (Dz. U., 1259. tétel) közelmúltbeli elfogadására, amely 2022. július 15‑én lépett hatályba, és amelynek célja többek között a Bizottság negyedik kifogásában említett fegyelmi tanács megszüntetése. A Lengyel Köztársaság állítása szerint ez a törvény módosította és egyértelművé tette az első és harmadik kifogás tárgyát képező nemzeti rendelkezések addigi megfogalmazását. E körülmények között a Lengyel Köztársaság azt állítja, hogy nem indokolt az eljárás folytatása az első, a harmadik és a negyedik kifogás tekintetében.

82

E tekintetben azonban elég emlékeztetni arra, hogy – amint az az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik – a kötelezettségszegés fennállását a szóban forgó tagállamban az indokolással ellátott véleményben meghatározott határidő lejártakor fennálló helyzet alapján kell megítélni, és hogy a későbbi változásokat a Bíróság nem veheti figyelembe (2019. június 24‑iBizottság kontra Lengyelország [A legfelsőbb bíróság függetlensége] ítélet, C‑619/18, EU:C:2019:531, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

83

A jelen ügyben nem vitatott, hogy a Bizottság által az indokolással ellátott véleményben, illetve az indokolással ellátott kiegészítő véleményben meghatározott határidők lejártának napján a Bizottság keresetében megtámadott valamennyi nemzeti rendelkezés hatályban maradt. Következésképpen a Bíróságnak az e keresetben előterjesztett valamennyi kifogásról határoznia kell.

84

Negyedik kifogásában, amelyet elsőként kell megvizsgálni, a Bizottság az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének megsértésére hivatkozik, mivel a Lengyel Köztársaság nem teljesítette a fegyelmi tanács függetlenségének és pártatlanságának biztosítására vonatkozó kötelezettségét, noha a fegyelmi tanács, mint „bíróság”, az említett rendelkezés értelmében „az uniós jog által szabályozott területeken” a lengyel igazságszolgáltatási rendszer része, és kizárólagos hatáskörrel rendelkezik a bírák jogállásával és feladatainak ellátásával kapcsolatos egyes ügyekben való határozathozatalra, ami alkalmas arra, hogy befolyásolja a bírák függetlenségét.

85

A Bizottság a keresetlevelében e tekintetben a 2019. november 19‑i A. K. és társai (A legfelsőbb bíróság fegyelmi tanácsának függetlensége) ítéletre (C‑585/18, C‑624/18 és C‑625/18, a továbbiakban: A. K. és társai ítélet, EU:C:2019:982), valamint a Sąd Najwyższy (Izba Pracy i Ubezpieczeń Społecznych) (legfelsőbb bíróság [munkaügyi és társadalombiztosítási tanács], Lengyelország) 2019. december 5‑i ítéletére (III PO 7/18) és 2020. január 15‑i végzéseire (III PO 8/18 és III PO 9/18) hivatkozik, amely az A. K. és társai ítélet alapjául szolgáló alapügyekben a kérdést előterjesztő bíróság volt. E bírósági határozatokból az következik, hogy a többek között a fegyelmi tanács létrehozásának hátterére és körülményeire, összetételére, tagjai kinevezésének módjára, és ennek keretében az új összetételébe a KRS bevonására, valamint e tanács egyes jellemzőire és az e tanácsra ruházott sajátos hatáskörökre vonatkozó átfogó értékelés alkalmas arra, hogy jogos kétségeket keltsen a jogalanyokban az említett tanács függetlenségét és pártatlanságát illetően.

86

Azáltal, hogy felhatalmazza a fegyelmi tanácsot egyrészt arra, hogy engedélyezze a bírák és bírósági titkárokkal szembeni büntetőeljárás megindítását, valamint esetleges őrizetbe vételüket és előzetes letartóztatásukat, és ilyen esetekben döntsön felfüggesztésükről és díjazásuk csökkentéséről, másrészt arra, hogy a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) bíráit érintő munkajogi és társadalombiztosítási jogi ügyeket vagy nyugdíjazási ügyeket elbírálja, a Bizottság szerint a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 27. cikke 1. §‑ának 1a., 2. és 3. pontja nem garantálja e bírák függetlenségét és pártatlanságát, különösen az indokolatlan külső nyomással szemben, és így a jogalanyok hatékony jogorvoslathoz való jogát sem az uniós jog által szabályozott területeken.

87

Válaszában a Bizottság hozzáteszi, hogy a negyedik kifogás megalapozottságát időközben igazolták a 2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítéletből (C‑791/19, EU:C:2021:596) következő megállapítások. Továbbá az Emberi Jogok Európai Bírósága a 2021. július 22‑i Reczkowicz kontra Lengyelország ügyben hozott ítéletében (EC:ECHR:2021:0722JUD004344719) kimondta, hogy a fegyelmi tanács nem minősül az EJEE 6. cikke értelmében vett, törvény által létrehozott bíróságnak.

88

Védekezésében a Lengyel Köztársaság azt állítja, hogy mind a fegyelmi tanács tagjainak kinevezési eljárása, mind a kinevezésüket követően őket megillető egyéb garanciák alkalmasak arra, hogy biztosítsák a fegyelmi tanács függetlenségét.

89

Egyrészt ugyanis a nemzeti jog kimerítően meghatározza azokat a feltételeket, amelyeknek a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) bírói tisztségére pályázóknak meg kell felelniük, és az e bírák kinevezésére irányuló eljárás a nyilvános pályázati felhívás közzétételét követően magában foglalja a KRS általi kiválasztást, amely alapján a KRS javaslatot tesz a sikeres pályázók kinevezésére. Ez az eljárás a kinevezési aktus köztársasági elnök általi elfogadásához vezet, aki nem köteles elfogadni a KRS javaslatát. Ami a KRS új összetételét illeti, amelynek alkotmányosságát a Trybunał Konstytucyjny (alkotmánybíróság) megerősítette, az nem sokban különbözik a más tagállamokban létrehozott nemzeti igazságszolgáltatási tanácsokra jellemző összetételtől. A jogalkotó hatalomnak a KRS tagjainak kinevezésében való közreműködése ezenkívül hozzájárul a KRS demokratikus legitimitásának megerősítéséhez, míg ez az új összetétel lehetővé tette a lengyel igazságszolgáltatás nagyobb reprezentativitásának biztosítását.

90

Másrészt, kinevezésüket követően a fegyelmi tanács tagjai garanciákat élveznek, amelyek különösen a megbízatásuk határozatlan idejéhez, elmozdíthatatlanságukhoz, mentelmi jogukhoz, politikamentességük megőrzésére vonatkozó kötelezettségükhöz, valamint különböző szakmai összeférhetetlenségekhez, és különösen magas díjazásukhoz kapcsolódnak.

91

Amint arra a jelen ítélet 69–71. pontja emlékeztet, az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdése arra kötelezi a tagállamokat, hogy az uniós jog által szabályozott területeken teremtsék meg a jogalanyok hatékony bírói jogvédelemhez való jogának tiszteletben tartását biztosító jogorvoslati lehetőségek és eljárások rendszerét, különösen annak biztosításával, hogy az e jog alkalmazásával vagy értelmezésével kapcsolatos kérdésekben bíróságként eljáró fórumok teljesítsék az e jog tiszteletben tartását biztosító követelményeket, köztük az e fórumok függetlenségéhez és pártatlanságához kapcsolódó követelményeket.

92

Márpedig nem képezi vita tárgyát, hogy mind a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság), és különösen az annak részét képező fegyelmi tanács, mind a lengyel rendes vagy közigazgatási bíróságok az uniós jog alkalmazásával vagy értelmezésével kapcsolatos kérdésekben az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének hatálya alá tartozó „bíróságként” ítélkezhetnek, így e bíróságoknak meg kell felelniük a hatékony bírói jogvédelem követelményeinek (lásd ebben az értelemben: 2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 55. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

93

Továbbá a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az uniós jog által így megkövetelt függetlenségi és pártatlansági garanciák olyan szabályok meglétét igénylik – különösen ami az érintett fórum összetételét, a kinevezést, a megbízatás időtartamát, valamint a tagjaikat érintő elfogultsági, kizárási és felmentési okokat illeti –, amelyek a jogalanyok számára biztosítják minden, az említett fórum külső tényezők általi befolyásolhatatlanságára, valamint az ütköző érdekek vonatkozásában fennálló semlegességére vonatkozó jogos kétség kizárását (2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 596. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

94

E vonatkozásban fontos, hogy a bírák mentesek legyenek a függetlenségüket veszélyeztethető külső beavatkozástól vagy nyomástól. A bírák jogállására, valamint hivatásuk gyakorlására alkalmazandó szabályoknak különösen lehetővé kell tenniük nemcsak az utasításokban megnyilvánuló bármely közvetlen befolyás kizárását, hanem az olyan közvetettebb befolyás kizárását is, amely hatással lehet az érintett bírák határozataira, továbbá ily módon a bírák függetlensége vagy pártatlansága látszata hiányának kizárását, amely sértheti azt a bizalmat, amelyet egy demokratikus társadalomban és jogállamban az igazságszolgáltatásnak a jogalanyokban keltenie kell (2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 60. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

95

Még konkrétabban, a fegyelmi felelősségi rendszerre irányadó szabályokat illetően a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a függetlenségnek az uniós jogból, és különösen az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdéséből fakadó követelménye azt is feltételezi, hogy ez a rendszer tartalmazza az ahhoz szükséges garanciákat, hogy elkerülhető legyen annak veszélye, hogy ezt a rendszert a bírósági határozatok tartalma feletti politikai ellenőrzésre szolgáló rendszerként használják fel. E tekintetben az olyan szabályok megalkotása, amelyek egyaránt meghatározzák – többek között – a fegyelmi vétségnek minősülő magatartásokat és a konkrétan alkalmazandó szankciókat, illetve amelyek egy független fórum olyan eljárását írják elő, amely maradéktalanul biztosítja a Charta 47. és 48. cikkében rögzített jogokat, különösen a védelemhez való jogot, továbbá amely szabályok biztosítják a fegyelmi testület határozatainak bíróság előtti megtámadhatóságát, az igazságszolgáltatás függetlenségének megőrzéséhez elengedhetetlen garanciáknak minősülnek (2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 61. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

96

Márpedig főszabály szerint ugyanennek kell vonatkoznia értelemszerűen a bírák jogállására és feladataik ellátására vonatkozó egyéb szabályokra is, mint például a mentelmi joguk felfüggesztésére vonatkozó szabályokra, amennyiben a mentelmi jogról – mint a jelen esetben – az érintett nemzeti jog rendelkezik (lásd ebben az értelemben: 2021. május 18‑iAsociația Forumul Judecătorilor din România és társai ítélet, C‑83/19, C‑127/19, C‑195/19, C‑291/19, C‑355/19 és C‑397/19, EU:C:2021:393, 213. pont).

97

Amint ugyanis azt a főtanácsnok az indítványának 206. pontjában lényegében megállapította, az ilyen szabályok alkalmazása jelentős következményekkel járhat mind a bírák előmenetelére, mind pedig ez utóbbiak életkörülményeire nézve. Ez kétségtelenül így van az olyan szabályok esetében, amelyek alkalmazását vagy ellenőrzését a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 27. cikke 1. §‑ának 1a., 2. és 3. pontja a fegyelmi tanácsra bízza, feltéve hogy az ilyen alkalmazás az érintett bírákkal szembeni büntetőeljárás megindításához, őrizetbe vételükhöz és előzetes letartóztatásukhoz, valamint felfüggesztésükhöz és díjazásuk csökkentéséhez vezethet.

98

Ugyanez vonatkozik az e bírákra alkalmazandó munkajogi vagy társadalombiztosítási jogi szabályozás lényeges szempontjait – például a javadalmazáshoz, szabadsághoz vagy szociális védelemhez való jogukat, illetve az esetleges, különösen egészségügyi okokból történő, korengedményes nyugdíjazásukat – érintő határozatokra is.

99

Ilyen körülmények között az érintett tagállam jogrendszerének megfelelő biztosítékokat kell tartalmaznia annak elkerülése érdekében, hogy az ilyen szabályokat vagy határozatokat a bírósági határozatok tartalma feletti politikai ellenőrzés rendszereként vagy a bírák elleni nyomásgyakorlás és megfélemlítés eszközeként használják fel, ami többek között azt a benyomást keltheti, hogy a bírák nem függetlenek vagy pártatlanok, és ez sértheti azt a bizalmat, amelyet az igazságszolgáltatásnak egy demokratikus társadalomban és jogállamban a jogalanyokban keltenie kell (lásd ebben az értelemben: 2021. május 18‑iAsociația Forumul Judecătorilor din România és társai ítélet, C‑83/19, C‑127/19, C‑195/19, C‑291/19, C‑355/19 és C‑397/19, EU:C:2021:393, 216. pont).

100

E célból tehát fontos, hogy – amint arra a jelen ítélet 95. pontjában a bírák fegyelmi felelősségi rendszerére vonatkozó szabályokkal kapcsolatban rámutattunk – az érintett bírákkal szembeni büntetőeljárás megindítását, őrizetbe vételüket és előzetes letartóztatásukat, valamint felfüggesztésüket vagy díjazásuk csökkentését engedélyező határozatok, vagy az e bírákra alkalmazandó munkajogi, társadalombiztosítási jogi vagy nyugdíjazási szabályok lényeges szempontjaira vonatkozó határozatokat olyan szerv fogadja el vagy vizsgálja felül, amely maga is megfelel a hatékony bírói jogvédelemhez kapcsolódó garanciáknak, beleértve a függetlenség garanciáját is (lásd analógia útján: 2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 80. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

101

E tekintetben különösen hangsúlyozni kell, hogy a bírák számára már az a puszta kilátás is, hogy azzal a kockázattal kell szembenézniük, hogy a büntetőeljárás megindítására vonatkozó engedélyt egy olyan szervtől lehet kérelmezni és megszerezni, amelynek függetlensége nem biztosított, alkalmas arra, hogy befolyásolja saját függetlenségüket (lásd analógia útján: 2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 82. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ugyanez vonatkozik arra a kockázatra is, hogy egy ilyen szerv dönt a bírák tisztégükből való esetleges felfüggesztéséről és díjazásuk csökkentéséről, illetve korengedményes nyugdíjazásukról vagy a rájuk vonatkozó munkajogi és társadalombiztosítási jogi szabályozás egyéb lényeges szempontjairól.

102

Márpedig a jelen ügyben emlékeztetni kell arra, hogy a 2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország (Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer) ítélet, (C‑791/19, EU:C:2021:596) 89–110. pontjában ismertetett tények és megfontolások összességére tekintettel, amelyekre szintén utalni kell, a Bíróság ezen ítélet 112. pontjában kimondta, hogy a fegyelmi tanács létrehozásának konkrét háttere és objektív feltételei, e fórum jellemzői, valamint a tagjai kinevezésének módja egymással összefüggésben vizsgálva jogos kétségeket ébreszthetnek a jogalanyokban e fórum külső tényezők, különösen a lengyel jogalkotó és végrehajtó hatalom közvetlen vagy közvetett hatásai általi befolyásolhatatlanságát, valamint az ütköző érdekek vonatkozásában való semlegességét illetően, és következésképpen az említett fórum függetlensége vagy pártatlansága látszatának a hiányához vezethetnek, ami sértheti azt a bizalmat, amelyet egy demokratikus társadalomban és jogállamban az igazságszolgáltatásnak az említett jogalanyokban keltenie kell.

103

E körülmények között helyt kell adni a negyedik kifogásnak.

104

A harmadik kifogás, amelyet másodikként kell megvizsgálni, két részből áll.

105

E kifogás első részében a Bizottság a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 72. cikke 1. §‑a 2. és 3. pontjának, valamint a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 107. cikke 1. §‑a 2. és 3. pontjának az uniós joggal való összeegyeztethetőségét vitatja, amely rendelkezések a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) bírái és a rendes bíróságok bírái esetében fegyelmi vétségnek minősítik egyrészt azokat a cselekményeket vagy mulasztásokat, amelyek alkalmasak arra, hogy akadályozzák vagy jelentősen megnehezítsék az igazságügyi hatóság működését, másrészt az olyan cselekményeket, amelyek megkérdőjelezik valamely bíró szolgálati viszonya fennállását, kinevezésének hatályosságát vagy a Lengyel Köztársaság valamely alkotmányos szervének legitimitását. A Bizottság e tekintetben kifejti, hogy amint az a közigazgatási bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 29. cikkének 1. §‑ából és 49. cikkének 1. §‑ából kitűnik, a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 107. cikke 1. §‑ának 2. és 3. pontjában foglalt rendelkezések a közigazgatási bíróságok bíráira is alkalmazandók.

106

A Bizottság szerint e nemzeti rendelkezések elsősorban sértik az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének és a Charta 47. cikkének együttes rendelkezéseit, mivel e nemzeti rendelkezések arra irányulnak, hogy az érintett bírákat, a felmentésig terjedő fegyelmi szankciók terhe mellett megakadályozzák annak vizsgálatában, amire egyébiránt a Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján kötelesek, hogy az uniós jogból eredő egyéni jogokra vonatkozó ügyekben biztosítható‑e a jogalanyok azon joga, hogy ügyüket a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróság tárgyalja, illetve hogy ezt a jogot megsértették‑e.

107

Mivel a fegyelmi vétséget mindig egyértelmű és pontos kifejezésekkel kell meghatározni, ennek a követelménynek nem felelnek meg a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 72. cikke 1. §‑ának 2. pontjában és a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 107. cikke 1. §‑ának 2. pontjában szereplő, az igazságügyi hatóság működését „akadályozhatja” vagy „jelentősen megnehezítheti” kifejezések.

108

E kifejezések ily módon lehetővé tennék például e nemzeti rendelkezések megsértésének megállapítását, ha valamely igazságügyi hatóság ahelyett, hogy a módosított legfelsőbb bírósági törvény 26. cikkének 2. §‑ában előírtak szerint a kizárás iránti kérelem vizsgálatát a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanácshoz tenné át, maga vizsgálná meg, hogy az érintett bíró független‑e, és a Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján azt állapítaná meg, hogy nem ez a helyzet.

109

Ugyanez a helyzet akkor is, ha valamely nemzeti bíróság az A. K. és társai ítéletből eredő kötelezettségeinek megfelelően a valamely ügyben eljáró másik bíróság tekintetében a Bíróság által ezen ítélet 132–154. pontjában megállapított kritériumokat alkalmazza, és az említett kritériumokat figyelembe véve úgy határoz egyrészt, hogy a függetlenségének hiánya miatt mellőzi az említett nemzeti bíróság számára hatáskört biztosító nemzeti rendelkezés alkalmazását, másrészt pedig az érintett ügyet egy, a függetlenség ilyen garanciáit nyújtó harmadik bírósághoz teszi át. Az ilyen bírósági intézkedés ugyanis olyan cselekménynek vagy mulasztásnak minősülhet, amely a vitatott nemzeti rendelkezések értelmében akadályozhatja vagy jelentősen megnehezítheti valamely igazságügyi hatóság működését.

110

Ami a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 72. cikke 1. §‑ának 3. pontjában és a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 107. cikke 1. §‑ának 3. pontjában említett cselekményeket illeti, azok többek között nem csupán magának a bírói kinevezési aktus hatályosságának a vitatását foglalhatják magukban, hanem általánosabban a bíró kinevezésére irányuló eljárás szabályszerűségére vonatkozó bármely negatív értékelést is annak ellenőrzése érdekében, hogy tiszteletben tartották‑e a törvény által megelőzően létrehozott bíróságra vonatkozó uniós jogi követelményt. A szóban forgó jogsértés tehát például akkor tekinthető megvalósultnak, ha a másodfokon eljáró bíróság megállapítja, hogy az elsőfokú bíróság – az ott eljáró bírák kinevezésére vonatkozó szabályok miatt – nem minősül a törvény által megelőzően létrehozott bíróságnak, és emiatt hatályon kívül helyezi az utóbbi bíróság határozatát.

111

E tekintetben többek között az A. K. és társai ítélet 133. és 134. pontjából kitűnik, hogy a jelen ítélet 109. pontjában ismertetett valamennyi nemzeti bíróságra háruló vizsgálattal összefüggésben többek között szükséges, hogy e bíróság meggyőződhessen arról, hogy a bíróságot alkotó azon bírák kinevezésének elfogadására vonatkozó érdemi feltételek és eljárási szabályok, akiknek a függetlensége kétséges, olyanok‑e, hogy a jogalanyokban ne merülhessenek fel jogos kétségek az érintett bírák külső tényezők általi befolyásolhatatlanságát, valamint kinevezésüket követően a fennálló érdekek vonatkozásában való semlegességét illetően. Ugyanakkor már maga az ilyen vizsgálat elvégzése is fegyelmi szankcióval sújtható a vitatott nemzeti rendelkezések alapján.

112

Egyébiránt a módosító törvény elfogadásához vezető törvénytervezet indokolásából kitűnik, hogy az így bevezetett új fegyelmi vétségek elsődleges célja az állam igazságszolgáltatásának és alkotmányos szerveinek védelme volt a saját fórumaik által kezdeményezett felülvizsgálatokkal szemben.

113

Ráadásul ezek az új vétségek a bírósági határozatok tartalmára vonatkoznak, noha a bírói függetlenség követelményével ellentétes, hogy a rájuk alkalmazott fegyelmi felelősségi rendszert az ilyen tartalom politikai ellenőrzésére használhassák fel.

114

Másodsorban a Bizottság azzal érvel, hogy a jelen ítélet 105. pontjában említett nemzeti rendelkezések az EUMSZ 267. cikket is sértik. Ugyanis önmagában az a tény, hogy egy nemzeti bíróság felfüggeszti a folyamatban lévő eljárást, és előzetes döntéshozatalra utalja a Bírósághoz a hatékony bírói jogvédelemhez való jogra vonatkozó uniós jogból eredő követelmények értelmezésére vonatkozó kérdéseket – például azért, mert kétségek merülnek fel benne arra vonatkozóan, hogy egy nemzeti bíróság vagy egy olyan alkotmányos szerv, mint a KRS joghatósága megfelel‑e az említett követelményeknek, vagy arra vonatkozóan, hogy milyen feltételek mellett neveztek ki egy bírót – az említett nemzeti rendelkezések megfogalmazására tekintettel fegyelmi vétségnek minősülhet.

115

A harmadik kifogás második részében a Bizottság arra hivatkozik, hogy a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 72. cikke 1. §‑a 1. pontjába bevezetett, a jogszabályok „nyilvánvaló és súlyos” megsértésével minősített fegyelmi vétség ugyanazokra a kritikákra ad okot, mint amelyeket a Bizottság a Bizottság kontra Lengyelország ügyben (Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer) (C‑791/19, EU:C:2021:596) benyújtott kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset keretében a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 107. cikke 1. §‑a 1. pontjának azonos szövegű rendelkezése tekintetében megfogalmazott. Az ilyen homályosan megfogalmazott fegyelmi vétség ugyanis ráadásul a Bizottság által az említett kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetben leírt kontextusban – amelyet a bírák elleni fegyelmi eljárások intenzívebbé válása és a végrehajtó hatalom által a fegyelmi testületek tevékenységére gyakorolt fokozott nyomás jellemez – valóban magában hordozza azt a veszélyt, hogy a 72. cikk 1. §‑ának 1. pontját a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) bírái bírói tevékenységének politikai ellenőrzésére és megbénítására használják fel.

116

Válaszában a Bizottság azt állítja, hogy a 2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország (Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer) ítéletből (C‑791/19, EU:C:2021:596) következő megállapítások időközben teljes mértékben megerősítették a harmadik kifogás megalapozottságát.

117

Végül a tárgyaláson a Bizottság hangsúlyozta, hogy a módosító törvény – sürgősséggel és mindössze egy hónappal a fegyelmi tanács és a KRS függetlensége vizsgálatának tárgyában hozott A. K. és társai ítélet kihirdetése után történő – elfogadásának kontextusa is megerősíti, hogy a harmadik kifogás keretében vitatott nemzeti rendelkezéseknek, éppúgy mint az ezen intézmény által az első kifogás keretében vitatott nemzeti rendelkezéseknek, az volt a tényleges funkciója hogy megakadályozzák a lengyel bírákat az A. K. és társai ítéletből, valamint az időközben meghozott, 2021. október 6‑iW.Ż. (A legfelsőbb bíróság rendkívüli felülvizsgálati és közjogi tanácsa – Kinevezés) ítéletből (C‑487/19, EU:C:2021:798) következő megállapítások alkalmazásában.

118

Ezen ítéletekből ugyanis többek között az következik, hogy a bírák kinevezésére irányuló eljárás felülvizsgálata, valamint ennek keretében annak vizsgálata, hogy a KRS független szervnek minősül‑e, szükségesnek bizonyulhat annak biztosításához, hogy az érintett bírák vagy azon bíróság, amelyhez tartoznak, a törvény által megelőzően létrehozottak legyenek. Márpedig az ilyen felülvizsgálatot és vizsgálatot a vitatott nemzeti rendelkezések akadályozzák, mivel lehetővé teszik a bírák kinevezésének hatályosságavagy az alkotmányos szerv legitimitása bármiféle megkérdőjelezésének fegyelmi szankcionálását.

119

Védekezésében a Lengyel Köztársaság azt állítja, hogy a Bizottság nem teljesíti a bizonyítási kötelezettségét, és csupán feltételezéseket fogalmaz meg a vitatott nemzeti rendelkezésekkel kapcsolatban azáltal, hogy e rendelkezéseknek a szövegükkel és céljukkal összeegyeztethetetlen értelmezéseit fogadja el, anélkül hogy hivatkozna az ezen értelmezések alátámasztására alkalmas lengyel közigazgatási vagy bírósági gyakorlatra.

120

Ugyanis először is az uniós jog nemzeti bíróság általi helyes alkalmazása, különösen ami a bírói függetlenséget vagy a törvény által megelőzően létrehozott bírósági minőséget illeti, illetve a Bírósághoz előzetes döntéshozatal iránti kérelem benyújtása nem minősülhet olyan cselekménynek vagy mulasztásnak, amely akadályozhatná vagy jelentősen megnehezítené az igazságszolgáltatás működését, hiszen a szóban forgó fegyelmi vétség célja éppen annak biztosítása, hogy a bírák ne hagyják figyelmen kívül kötelességeiket, és ne tanúsítsanak hivatali méltóságukkal összeegyeztethetetlen magatartást.

121

Másodszor, ami a bíró megbízatásának vagy szolgálati viszonyának megkérdőjelezésével kapcsolatos fegyelmi vétségeket illeti, azok nem következhetnek sem abból, hogy valamely bíró megvizsgálja azt a kérdést, hogy egy jogalany számára biztosítva van‑e a hatékony bírói jogvédelemhez való jog, sem pedig, e jog esetleges megsértése esetén, abból a körülményből, hogy a bíró alkalmazza‑e a törvényben előírt jogkövetkezményeket, mint például a bíró kizárása, az ügy áttétele egy másik, a függetlenség minden garanciájának megfelelő bírósághoz vagy a bírói határozat hatályon kívül helyezése. Ilyen fegyelmi vétségek abból a körülményből sem következhetnek hogy az igazságszolgáltatás függetlenségével kapcsolatos előzetes kérdéseket terjesztenek a Bíróság elé, amint azt számos közelmúltbeli, lengyel bíróságoktól érkező előzetes döntéshozatalra utalás is bizonyítja, amelyek miatt nem indultak fegyelmi eljárások.

122

A vitatott nemzeti rendelkezésekben szereplő fegyelmi vétségek valójában kizárólag a bíró kinevezési aktusának vagy e kinevezés joghatásainak az alkotmányban nem szabályozott eljárások keretében történő megkérdőjelezését jelentik, ami egyébként megfelel a bírák elmozdíthatatlanságára és szolgálati viszonyuk stabilitására vonatkozó követelményeknek.

123

Harmadszor, a jogszabályok „nyilvánvaló és súlyos” megsértésével kapcsolatos fegyelmi vétséget a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 72. cikke 1. §‑ának 1. pontja kizárólag azzal a céllal vezette be, hogy a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) bírái fegyelmi felelősségének eseteit összehangolja a rendes bíróságok bíráira alkalmazandó, a rendes bíróságok szervezetéről szóló törvény 107. cikke (1) bekezdésének (1) bekezdésében előírt esetekkel, annak érdekében, hogy e két rendelkezés azonos hatályú legyen. Márpedig a rendes bíróságok szervezetéről szóló törvény 107. cikke 1. §‑ának 1. pontját a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) következetesen és igen megszorítóan értelmezi, ami kizárja, hogy a törvényt értelmező bírósági határozatok tartalmából ilyen fegyelmi vétség eredhessen. Közelebbről az a tény, hogy valamely nemzeti bíróság eleget tesz az uniós jogból eredő kötelezettségeinek, ideértve azt is, hogy valamely fél számára biztosítja az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének a Charta 47. cikkével összefüggésben értelmezett második albekezdése értelmében vett hatékony bírói jogvédelemhez való jogot, vagy az a körülmény, hogy az ilyen bíróság uniós jogi rendelkezések értelmezését kéri a Bíróságtól, per definitionem nem minősülhet a jogszabályok nyilvánvaló és súlyos megsértésének e 72. cikk 1. §‑ának 1. pontja értelmében.

124

Végül a Lengyel Köztársaság véleménye szerint a harmadik kifogás és a második kifogás ellentmond egymásnak, hiszen nem lehet azt állítani, hogy a nemzeti jog fegyelmi szankció terhe mellett megtiltja a nemzeti bíróságok bíráinak, hogy a hatékony bírói jogvédelemhez való jog esetleges megsértéseinek fennállását vizsgálják, és egyidejűleg azt is állítani, hogy a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács kizárólagos hatáskörrel rendelkezik az ilyen jogsértésekre alapított jogalapok elbírálására.

125

Elöljáróban egyrészt emlékeztetni kell arra, hogy noha a bírákra alkalmazandó fegyelmi felelősségi rendszer kialakítása a tagállamok hatáskörébe tartozik, e hatáskör gyakorlása során minden tagállam köteles betartani az uniós jogot. A Lengyel Köztársaság tehát köteles gondoskodni arról, hogy az általa a nemzeti bírák vonatkozásában létrehozott fegyelmi felelősségi rendszer alkalmas legyen azon bíróságok függetlenségének biztosítására, amelyeknek – a rendes bíróságokhoz, a közigazgatási bíróságokhoz és a Sąd Najwyższyhez (legfelsőbb bíróság) hasonlóan – az uniós jog alkalmazásával vagy értelmezésével kapcsolatos kérdésekben kell dönteniük, annak érdekében, hogy a jogalanyok számára biztosítsák az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdésében előírt hatékony bírói jogvédelmet (lásd ebben az értelemben: 2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 136. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ezenkívül a hatalmi ágak szétválasztása elvének megfelelően, amely a jogállam működését jellemzi, az ilyen függetlenséget többek között a jogalkotó és a végrehajtó hatalom tekintetében is biztosítani kell (2022. február 22‑iRS [alkotmánybírósági ítéletek hatása] ítélet, C‑430/21, EU:C:2022:99, 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

126

A bírák esetében fegyelmi vétségnek minősíthető magatartásokat illetően a Bíróság kétségkívül kifejtette, hogy e függetlenség biztosítása nem járhat különösen azzal a következménnyel, hogy teljes mértékben kizárja, hogy a bíró fegyelmi felelőssége bizonyos egészen kivételes esetekben a bíró által hozott bírósági határozatok alapján megállapítható legyen. A függetlenség e követelményének ugyanis nyilvánvalóan nem az a célja, hogy felmentse a bírákat az általuk megvalósított esetleges súlyos és teljességgel kimenthetetlen olyan magatartásokért való felelősség alól, amelyek például a nemzeti és az uniós jog szabályainak – amelyek tiszteletben tartásának biztosítása a bírák feladata – szándékos és rosszhiszemű vagy különösen súlyos és kirívó gondatlanságból eredő megsértését, az ügyek önkényes elbírálását vagy az igazságszolgáltatás megtagadását képezik, holott éppen e bírák feladata, hogy az igazságszolgáltatás letéteményeseiként elbírálják a jogalanyok által eléjük tárt jogvitákat (2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 137. pont).

127

A Bíróság ugyanakkor úgy ítélte meg, hogy az említett függetlenség megőrzése és annak elkerülése érdekében, hogy a fegyelmi felelősségi rendszert eltéríthessék a jogszerű céljaitól, és azt a bírósági határozatok politikai ellenőrzésére használják fel, alapvető fontosságú, hogy a bíró ilyen határozat miatti fegyelmi felelősségének megállapítása teljesen kivételes esetekre korlátozódjon, mint amelyekre az előző pont hivatkozik, és amelyeket e tekintetben objektív és ellenőrizhető, a megfelelő igazságszolgáltatásra alapított követelményekhez kapcsolódó kritériumok, valamint a bírósági határozatok tartalmára gyakorolt külső nyomás kockázatának elkerülésére irányuló garanciák szabályoznak. E célból olyan szabályokról kell gondoskodni, amelyek kellően világosan és pontosan meghatározzák azt a magatartást, amely megalapozhatja az érintett bírák fegyelmi felelősségét (lásd ebben az értelemben: 2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 138–140. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

128

Másrészt emlékeztetni kell arra is, hogy – amint az a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik – az uniós jogrend sajátos jellemzői és autonómiája megőrzésének biztosítása érdekében a Szerződések az uniós jog értelmezése terén a koherencia és egységesség biztosítására szolgáló bírósági rendszert hoztak létre. Ebben az összefüggésben az EUSZ 19. cikk, amely – amint arra a jelen ítélet 69. pontja emlékeztet – konkrét kifejezést ad a jogállamiság EUSZ 2. cikkben foglalt értékének, a nemzeti bíróságokra és a Bíróságra bízza azt a feladatot, hogy valamennyi tagállamban biztosítsák az uniós jog teljes körű alkalmazását és a jogalanyok e jogból eredő jogvédelmét (lásd ebben az értelemben: 2018. október 24‑iXC és társai ítélet, C‑234/17, EU:C:2018:853, 39. és 40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2021. március 2‑iA. B. és társai [A legfelsőbb bíróság bíráinak kinevezése – Jogorvoslat] ítélet, C‑824/18, EU:C:2021:153, 108. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

129

Amint arra a Bizottság emlékeztet, a Bíróság ily módon megállapította, hogy a tisztességes eljáráshoz való alapvető jog, és különösen a törvény által megelőzően létrehozott, független és pártatlan bírósághoz való fordulás garanciái, amelyek ezen alapvető jogot jellemzik, többek között magukban foglalják azt, hogy minden bíróság köteles megvizsgálni, hogy összetételénél fogva ilyen bíróságnak minősül‑e, ha e tekintetben komoly kétség merül fel, mivel e vizsgálat szükséges ahhoz a bizalomhoz, amelyet egy demokratikus társadalom bíróságainak a jogalanyban kelteniük kell (lásd ebben az értelemben: 2020. március 26‑iSimpson kontra Tanács és HG kontra Bizottság [felülvizsgálat] ítélet, C‑542/18 RX‑II és C‑543/18 RX‑II, EU:C:2020:232, 57. pont).

130

Általánosabban, e tekintetben a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az tűnik ki, hogy a nemzeti bíróságoktól bizonyos körülmények között megkövetelhető az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének és a Charta 47. cikkének rendelkezései értelmében vett hatékony bírói jogvédelemhez való alapvető jogból eredő, és különösen a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bírósághoz való hozzáférésre vonatkozó követelmények betartásának vizsgálata (lásd például: A. K. és társai ítélet, 153., 154., 164. és 166. pont; 2021. március 2‑iA. B. és társai [A legfelsőbb bíróság bíráinak kinevezése – Jogorvoslat] ítélet, C‑824/18, EU:C:2021:153, 139., 149., 165. és 166. pont; 2021. november 16‑iProkuratura Rejonowa w Mińsku Mazowieckim és társai ítélet, C‑748/19–C‑754/19, EU:C:2021:931, 74. és 87. pont).

131

Így többek között az is elfogadott, hogy a nemzeti bíróságnak bizonyos körülmények között lehetőséggel kell rendelkeznie annak vizsgálatára, hogy a bíró kinevezési eljárásának szabálytalansága eredményezhette‑e ezen alapvető jog megsértését (lásd ebben az értelemben: 2021. október 6‑iW.Ż. [A legfelsőbb bíróság rendkívüli felülvizsgálati és közjogi tanácsa – Kinevezés] ítélet, C‑487/19, EU:C:2021:798, 130. és 131. pont, 152–154. és 159. pont).

132

Ilyen körülmények között az a tény, hogy egy nemzeti bíróság ellátja a Szerződések által így rábízott feladatokat, és ezáltal teljesíti az e Szerződésekből eredő kötelezettségeit, az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdéséhez és a Charta 47. cikkéhez hasonló rendelkezések érvényre juttatása révén, a meghatározásánál fogva nem minősíthető fegyelmi vétségnek az e bíróságon eljáró bírák tekintetében anélkül, hogy ipso facto ne sértené az uniós jog e rendelkezéseit.

133

A harmadik kifogás első részében a Bizottság annak megállapítását kéri a Bíróságtól, hogy a Lengyel Köztársaság – mivel elfogadta és hatályban tartja a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 72. cikke 1. §‑ának 2. és 3. pontjában, valamint a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 107. cikke 1. §‑ának 2. és 3. pontjában szereplő rendelkezéseket – nem teljesítette egyrészt az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének és a Charta 47. cikkének együttesen értelmezett rendelkezéseiből, másrészt pedig az EUMSZ 267. cikk rendelkezéseiből eredő kötelezettségeit.

134

Amint az a szövegükből kitűnik, e nemzeti rendelkezések fegyelmi vétségnek minősítik a rendes bíróságok bírái és a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) bírái esetében az „olyan cselekmények[et] vagy mulasztások[at], amelyek alkalmasak arra, hogy akadályozzák vagy jelentősen megnehezítsék az igazságügyi hatóság működését”, valamint „az olyan cselekmények[et], amelyek megkérdőjelezik valamely bíró szolgálati viszonyának fennállását, kinevezésének hatályosságát vagy a Lengyel Köztársaság valamely alkotmányos szervének legitimitását”. Egyébiránt a közigazgatási bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 29. cikkének 1. §‑ából és 49. cikkének 1. §‑ából kitűnik, hogy e fegyelmi vétségek a közigazgatási bíróságok bíráira is alkalmazandók.

135

Ami egyrészt az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdése és a Charta 47. cikke együttesen értelmezett rendelkezéseinek állítólagos megsértését illeti, elsősorban meg kell állapítani, hogy a Lengyel Köztársaság állításával ellentétben a vitatott nemzeti rendelkezések szövege nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy az említett fegyelmi vétségek kizárólag olyan bírósági határozatokra vonatkoznának, amelyek tárgya magáról a bírói kinevezési aktusnak a hatályosságáról való döntés.

136

Az e nemzeti rendelkezésekben szereplő – az „igazságügyi hatóság”„működésének”„akadályozására vagy jelentős megnehezítésére” alkalmas „cselekményekre vagy mulasztásokra”, illetve a „bíró szolgálati viszonyát”, a bíró kinevezésének „hatályosságát” vagy valamely „alkotmányos szerv legitimitását”„megkérdőjelező” cselekményekre történő – hivatkozások jellege alapján ugyanis a cselekmények vagy mulasztások meglehetősen széles köre, így különösen a bírósági cselekmények vagy mulasztások, tartalmukra vagy hatásaikra tekintettel „fegyelmi vétségnek” minősülhetnek az érintett bírák tekintetében, anélkül hogy a nemzeti rendelkezések Lengyel Köztársaság általi, fent említett szűkítő értelmezését a lengyel jogalkotó által használt kifejezések alátámasztanák.

137

Amint arra a főtanácsnok indítványának 181. és 183. pontjában rámutatott, az ilyen hivatkozások tág és pontatlan jellegük miatt különösen alkalmasak arra, hogy a vitatott nemzeti rendelkezések alkalmazásához és az érintett bírák elleni fegyelmi eljárás megindításához vezessenek olyan körülmények között, amikor azt kell megvizsgálniuk és eldönteniük, hogy ők maguk vagy a bíróság, amelyben eljárnak, vagy más bírák vagy a bíróságok, amelyekhez ezek a bírák tartoznak, megfelelnek‑e az Európai Unióról szóló szerződés 19. cikke (1) bekezdésének második albekezdéséből és a Charta 47. cikkéből eredő követelményeknek.

138

Egyébiránt az említett nemzeti rendelkezések – a nem kellően egyértelmű és pontos megfogalmazásuk miatt – nem teszik lehetővé annak biztosítását sem, hogy az érintett bírák felelőssége az általuk meghozandó bírósági határozatokért szigorúan az olyan egészen kivételes esetekre korlátozódjon, amelyeket a jelen ítélet 126. pontja említ.

139

Másodsorban, amint arra a Bizottság hivatkozik, figyelembe kell venni az említett nemzeti rendelkezések elfogadásának sajátos körülményeit és kontextusát, ezek ugyanis segíthetnek tisztázni a rendelkezések hatályát.

140

E tekintetben nem hagyható figyelmen kívül többek között, hogy a lengyel törvényhozás által ily módon előnyben részesített megfogalmazás – amelyet a Szejmnek 2019. december 12‑én benyújtott törvényjavaslat alapján sürgősséggel és a 2019. december 20‑i módosító törvény elfogadásakor a vitatott nemzeti rendelkezéseknek a legfelsőbb bíróságról szóló törvénybe, a rendes bíróságok szervezetéről szóló törvénybe és a közigazgatási bíróságok szervezetéről szóló törvénybe történő beillesztése során használtak – nyilvánvalóan és konkrétan tükröződik egy sor olyan kérdésben, amelyet különböző lengyel bíróságok vetettek fel azzal kapcsolatban, hogy a lengyelországi igazságszolgáltatás szervezetét érintő különböző közelmúltbeli jogszabályi módosítások megfelelnek‑e az uniós jognak, pontosabban az EUSZ 19. cikke (1) bekezdésének második albekezdésében és a Charta 47. cikkében foglalt követelményeknek.

141

Így először is a nem sokkal a módosító törvény elfogadása előtt kihirdetett A. K. és társai ítéletből, különösen ezen ítélet 134., 139. és 149. pontjából, valamint rendelkező részéből egyértelműen kitűnik, hogy az annak alapjául szolgáló egyesített ügyekben a kérdést előterjesztő bíróságnak, valamint a Bíróság által az EUMSZ 267. cikk alapján hozott értelmező ítéletekhez kapcsolódó erga omnes hatályra tekintettel (lásd ebben az értelemben: 1987. június 11‑iX ítélet, 14/86, EU:C:1987:275, 12. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2020. november 24‑iOpenbaar Ministerie (Okirat‑hamisítás) ítélet, C‑510/19, EU:C:2020:953, 73. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2021. október 6‑iConsorzio Italian Management és Catania Multiservizi ítélet, C‑561/19, EU:C:2021:799, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat) minden más olyan nemzeti bíróságnak, amelynek ezt követően hasonló ügyekben kell határoznia, az uniós jog alapján döntenie kellene egyrészt arról, hogy a fegyelmi tanácshoz hasonló fórum alkalmas‑e az uniós jog hatálya alá tartozó ügyekről történő határozathozatalra – figyelembe véve többek között azokat a feltételeket, amelyek mellett e tanács tagjainak kinevezésére sor került –, másrészt pedig arról, hogy a KRS mint a bírák kinevezési folyamatában részt vevő szerv független‑e.

142

Márpedig ennek során a nemzeti bíróságoknak, amelyek feladata, hogy hatáskörük keretei között uniós jogi rendelkezéseket alkalmazzanak, esetleg olyan jogi aktusokat kell elfogadniuk, amelyek alkalmasak arra, hogy „akadályozzák vagy jelentősen megnehezítsék valamely igazságügyi hatóság működését”, köztük a fegyelmi tanácsét, és „megkérdőjelezzék” az utóbbiban eljáró bírák „kinevezésének hatályosságát”, továbbá olyan aktusokat, amelyek alkalmasak arra, hogy„megkérdőjelezzék valamely alkotmányos szerv legitimitását”, köztük a KRS‑ét, és amelyek ennélfogva a Bizottság által a harmadik kifogás első részében vitatott nemzeti rendelkezések hatálya alá tartozhatnak.

143

Emellett e tekintetben azt is figyelembe kell venni, hogy a 2019. december 5‑i ítéletében (III PO 7/18) a Sąd Najwyższy (Izba Pracy i Ubezpieczeń Społecznych) (legfelsőbb bíróság [munkaügyi és társadalombiztosítási tanács]) az A. K. és társai ítéletből következő megállapítások alapján kimondta, hogy a KRS az új összetételében nem minősül a lengyel jogalkotó és végrehajtó hatalomtól független fórumnak, továbbá a fegyelmi tanács nem minősül a Charta 47. cikke, az EJEE 6. cikke és az alkotmány 45. cikkének (1) bekezdése értelmében vett bíróságnak.

144

Másodszor, meg kell jegyezni, hogy a vitatott nemzeti rendelkezések elfogadásakor a Bírósághoz az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének értelmezésével kapcsolatban előzetes döntéshozatal céljából több olyan kérdés is érkezett, amelyeket a lengyel bíróságok terjesztettek elé, és amelyek többek között arra vonatkoztak, hogy e rendelkezést úgy kell‑e értelmezni, hogy:

145

Márpedig meg kell állapítani, hogy az e különböző kérdésekre akkor várt válaszok – tartalmuktól függően – nyilvánvalóan alkalmasak voltak arra, hogy azok a kérdést előterjesztő bíróságok, amelyek az érintett ügyekben a Bírósághoz fordultak, és végeredményben minden olyan nemzeti bíróság, amelynek a jövőben hasonló ügyekben kell határozatot hoznia, adott esetben olyan jogi aktusok elfogadására legyen köteles, amelyek alkalmasak arra, hogy „megkérdőjelezzék”„a bíró kinevezésének hatályosságát”, vagy „a bíró szolgálati viszonyának fennállását”, vagy hogy „akadályozzák vagy jelentősen megnehezítsék valamely igazságügyi hatóság működését” az említett nemzeti rendelkezések értelmében, és amelyek ennélfogva e rendelkezések hatálya alá tartozhatnak.

146

Harmadszor, fontos hangsúlyozni, hogy az egyik olyan ítéletben, amelyet e nemzeti rendelkezések elfogadásakor ilyen várakozás előzött meg, nevezetesen a 2021. október 6‑iW.Ż. (A legfelsőbb bíróság rendkívüli felülvizsgálati és közjogi tanácsa – Kinevezés) ítélet (C‑487/19, EU:C:2021:798), a Bíróság kimondta, hogy az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdését és az uniós jog elsőbbségének elvét úgy kell értelmezni, hogy az olyan jogorvoslati kérelemhez kapcsolódó kizárás iránti kérelem tárgyában eljáró nemzeti bíróságnak, amellyel az adott esetben az uniós jogot értelmező és alkalmazó bíróságon belül tisztséget betöltő bíró a hozzájárulása nélküli áthelyezéséről szóló határozatot vitatja, semmisnek kell tekintenie – ha az ilyen következmény a szóban forgó eljárási helyzetre tekintettel elengedhetetlen az uniós jog elsőbbsége elvének biztosítása érdekében – azon végzést, amellyel a végső fokon, egyesbíróként eljáró fórum az említett jogorvoslati kérelmet elutasította, ha azon feltételek és körülmények összességéből, amelyek között ezen egyesbíró kinevezési eljárására sor került, az derül ki, hogy e kinevezésre az érintett bírósági rendszer kialakításának és működésének szerves részét képező alapvető szabályok nyilvánvaló megsértésével került sor, és hogy veszélybe került az említett kinevezési eljárás eredményének tisztességessége, ezáltal jogos kétségeket ébresztve a jogalanyokban az érintett bíró függetlenségét és pártatlanságát illetően, ezért az említett végzést nem lehet úgy tekinteni, mint amelyet az említett EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdése értelmében a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróság hozott.

147

Márpedig úgy tűnik, hogy az ily módon megkövetelt vizsgálat elvégzésével és adott esetben a fent említett okok miatt a C‑487/19. sz. ügyben szóban forgóhoz hasonló végzés figyelmen kívül hagyásával az ezen ügyben kérdést előterjesztő bíróságot alkotó bírák, csakúgy, mint minden olyan bíró, akinek a jövőben ilyen vizsgálatot kell lefolytatnia és ilyen határozatot kell hoznia, azt kockáztatja, hogy a vitatott nemzeti rendelkezések értelmében felróják neki, hogy ezáltal „megkérdőjelezte” az ilyen határozatot hozó bíró „kinevezésének hatályosságát”, vagy hogy olyan jogi aktust fogadott el, amely a vitatott nemzeti rendelkezések értelmében „alkalmas arra, hogy akadályozza vagy jelentősen megnehezítse valamely igazságügyi hatóság működését”.

148

Továbbá egy másik olyan ítéletben, amelyet e nemzeti rendelkezések elfogadásának időpontjában ilyen várakozás előzött meg, nevezetesen a 2021. november 16‑iProkuratura Rejonowa w Mińsku Mazowieckim és társai ítéletben (C‑748/19–C‑754/19, EU:C:2021:931) a Bíróság – amint az ítélet rendelkező részéből kitűnik – kimondta, hogy az EUSZ 2. cikkel összefüggésben az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdését, valamint a büntetőeljárás során az ártatlanság vélelme egyes vonatkozásainak és a tárgyaláson való jelenlét jogának megerősítéséről szóló, 2016. március 9‑i (EU) 2016/343 európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2016. L 65., 1. o.) 6. cikkének (1) és (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétesek azok a nemzeti rendelkezések, amelyek alapján valamely tagállam igazságügyi minisztere nem nyilvános kritériumok alapján egyrészt határozott vagy határozatlan időre magasabb szintű büntetőbírósághoz rendelhet ki egy bírót, másrészt bármikor, indokolás nélküli határozattal visszavonhatja ezt a kirendelést, függetlenül az említett kirendelés határozott vagy határozatlan időtartamától.

149

Márpedig ismételten úgy tűnik, hogy a 2021. november 16‑iProkuratura Rejonowa w Mińsku Mazowieckim és társai ítélet (C‑748/19–C‑754/19, EU:C:2021:931) alapjául szolgáló ügyekben a kérdést előterjesztő bíróságot alkotó bíráknak az ítéletből származó következtetések levonására történő felhívása ezeket a bírákat, illetve mindazokat a bírákat, akiknek a jövőben hasonló helyzetekben kell állást foglalniuk, úgyszintén kiteheti azon kifogás veszélyének, hogy e következtetések levonása során olyan jogi aktusokat fogadnak el, amelyek a vitatott nemzeti rendelkezések értelmében „alkalmasak arra, hogy akadályozzák vagy jelentősen megnehezítsék valamely igazságügyi hatóság működését” következésképpen emiatt fegyelmi eljárást lehet indítani velük szemben.

150

Harmadsorban, ami azt a tényt illeti, hogy az e nemzeti rendelkezésekben említett fegyelmi vétségek a Lengyel Köztársaság szerint csak a Trybunał Konstytucyjny (alkotmánybíróság) által értelmezett nemzeti alkotmányos rendelkezések által tiltott magatartásokra irányulnak, elegendő megállapítani, hogy – amint az a jelen ítélet 75–79. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatból kitűnik – az ilyen körülmény, még ha bizonyítást is nyer, nem releváns az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdéséből eredő, a tagállamokkal szemben támasztott követelmények értékelése szempontjából.

151

Emlékeztetni kell továbbá arra, hogy abban az esetben, ha a Bíróság által hozott ítéletek alapján valamely nemzeti bíróság úgy ítélné meg, hogy egy alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlata ellentétes az uniós joggal, az a tény, hogy e nemzeti bíróság nem alkalmazza az említett ítélkezési gyakorlatot, az uniós jog elsőbbségének elvének megfelelően úgyszintén nem vonhatja maga után a bíró fegyelmi felelősségét (lásd ebben az értelemben: 2021. december 21‑iEuro Box Promotion és társai ítélet, C‑357/19, C‑379/19, C‑547/19, C‑811/19 és C‑840/19, EU:C:2021:1034, 260. pont).

152

A fentiek összességéből következik, hogy a jelen ügyben megállapítást nyert, hogy fennáll a veszélye a jelen ítélet 133. pontjában említett nemzeti rendelkezések olyan értelmezésének, amely lehetővé teszi, hogy a bírákra alkalmazandó fegyelmi felelősségi rendszert, és különösen az e rendszer által előírt szankciókat arra használják fel, hogy megakadályozzák az érintett nemzeti bíróságokat abban, hogy azok megtegyenek bizonyos, az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdése és a Charta 47. cikke által megkövetelt megállapításokat vagy értékeléseket, és ezáltal befolyásolják az e bíróságoktól elvárt bírósági határozatokat, ily módon megsértve az említett bíróságot alkotó bírák függetlenségét, következésképpen megállapítást nyert, hogy az uniós jog említett rendelkezéseit mindkét szempontból megsértették.

153

Másrészt az EUMSZ 267. cikk állítólagos megsértését illetően a jelen ítélet 135–149. pontjában kifejtett megfontolások szintén azt a megállapítást vonják maguk után, hogy a rendes bíróságok, a közigazgatási bíróságok vagy a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) bírái – akik, a jelen ítélet 141. és 144. pontjában említett előzetes döntéshozatali ügyekben a Bíróság elé terjesztett kérdésekhez hasonlóan, a bíróságok függetlenségére és pártatlanságára, valamint „törvény által megelőzően létrehozott bíróság” fogalmára vonatkozó, az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdéséből és a Charta 47. rendelkezéseiből eredő követelmények értelmezésére vonatkozóan előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesztenek a Bíróság elé –, éppen amiatt, hogy ilyen kérdéseket fogalmaznak meg, és kifejezték az azok alapjául szolgáló kétségeiket, annak a veszélynek teszik ki magukat, hogy a vitatott nemzeti rendelkezések szerinti jogsértések elkövetését róják fel nekik.

154

E nemzeti rendelkezések megfogalmazása ugyanis, amint az a jelen ítélet 135–138. pontjában megállapításra került, olyan tág és pontatlan, hogy annak alapján nem zárható ki az ilyen kételyek és kérdések olyan értelmezése, hogy azok „megkérdőjelezik valamely bíró szolgálati viszonyának fennállását, kinevezésének hatályosságát vagy a Lengyel Köztársaság valamely alkotmányos szervének legitimitását”, vagy hogy azok az említett rendelkezések értelmében hozzájárulnak „[valamely igazságügyi hatóság működésének] akadályozásához vagy jelentős megnehezítéséhez”.

155

Márpedig emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az EUMSZ 267. cikk a lehető legszélesebb lehetőséget biztosítja a nemzeti bíróságok számára arra, hogy a Bírósághoz forduljanak, ha azt állapítják meg, hogy az előttük folyamatban lévő ügyben az annak eldöntéséhez szükséges uniós jogi rendelkezések értelmezését igénylő kérdések merülnek fel (2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 223. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

156

Ezenfelül az olyan bíróságot illetően, mint a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) vagy a Naczelny Sąd Administracyjny [legfelsőbb közigazgatási bíróság], amelynek határozatai ellen az EUMSZ 267. cikk harmadik bekezdése értelmében véve a nemzeti jogban nincs jogorvoslati lehetőség, e lehetőség – a Bíróság ítélkezési gyakorlatában elismert kivételektől eltekintve – egyben kötelezettséggé is válik arra vonatkozóan, hogy e bíróság előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel forduljon a Bírósághoz (2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 224. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

157

Az állandó ítélkezési gyakorlatból az is kitűnik, hogy a nemzeti jog valamely szabálya nem akadályozhatja meg a nemzeti bíróságot abban, hogy éljen az említett lehetőséggel, vagy eleget tegyen az említett kötelezettségnek, e lehetőség, illetve kötelezettség ugyanis az EUMSZ 267. cikk által a nemzeti bíróságok és a Bíróság között létrehozott együttműködési rendszerből, valamint az e rendelkezés által a nemzeti bíróságokra ruházott, az uniós jog alkalmazásával összefüggő bírói feladatkörből fakad (2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 225. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

158

Ezenfelül a nemzeti jog olyan szabálya, amely többek között azt eredményezheti, hogy valamely nemzeti bíróság inkább nem terjeszt a Bíróság elé előzetes döntéshozatali kérdéseket, sérti a nemzeti bíróságok számára az EUMSZ 267. cikk által ily módon elismert jogosultságokat, és következésképpen ezen együttműködés hatékonyságát (2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 226. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

159

Nem engedhetők meg tehát azok a nemzeti rendelkezések, amelyek alapján a nemzeti bírákkal szemben fegyelmi eljárás indítható amiatt, hogy előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel fordultak a Bírósághoz. Ugyanis önmagában az a lehetőség, hogy az érintett nemzeti bírákkal szemben adott esetben fegyelmi eljárást lehet indítani amiatt, hogy előzetes döntéshozatal iránti kérelmet nyújtottak be, vagy a kérelem benyújtását követően annak fenntartása mellett döntöttek, sértheti a jelen ítélet 157. pontjában említett lehetőség és feladatok általuk történő tényleges gyakorlását (2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 227. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

160

Ebben az összefüggésben ezenkívül hangsúlyozni kell, hogy a Bíróságnak több ítéletben is meg kellett állapítania, hogy az olyan határozatokkal kapcsolatos esetleges fegyelmi eljárások megindítását megelőző vizsgálatokat, amelyekben a lengyel rendes bíróságok többek között az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelmeket terjesztettek a Bíróság elé, már ténylegesen lefolytatták (lásd: 2021. március 2‑iA. B. és társai [A legfelsőbb bíróság bíráinak kinevezése – Jogorvoslat] ítélet, C‑824/18, EU:C:2021:153, 101. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország [Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑791/19, EU:C:2021:596, 231. pont).

161

A fentiekből tehát az következik, hogy megállapítható azon veszély fennállása, hogy a Bizottság által a harmadik kifogás első részében vitatott nemzeti rendelkezéseket úgy lehet értelmezni, hogy azok lehetővé teszik azt, hogy az érintett fegyelmi felelősségi rendszert a nemzeti bíráknak a Bírósághoz benyújtott előzetes döntéshozatali kérelmek benyújtása vagy fenntartása miatt történő szankcionálására használják fel, és hogy e nemzeti rendelkezések ebből következően sértik az EUMSZ 267. cikket.

162

Végül el kell utasítani a Lengyel Köztársaságnak a jelen ítélet 124. pontjában szereplő, a harmadik kifogás és a második kifogás közötti állítólagos ellentmondásra alapított érvelését. E tekintetben ugyanis elegendő rámutatni arra, hogy míg e második kifogás azon körülményre vonatkozik, hogy bizonyos jogi kérdések vizsgálata a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács kizárólagos hatáskörébe tartozik, addig a harmadik kifogás arra vonatkozik, hogy összeegyeztethetőek‑e az uniós joggal az olyan rendelkezések, amelyek bizonyos típusú magatartásokat fegyelmi vétségnek minősítenek a rendes bíróságok, a közigazgatási bíróságok és a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) bírái esetében, ideértve végeredményben a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács bíráit is.

163

A fentiek összességére tekintettel meg kell állapítani, hogy a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 72. cikke 1. §‑a 2. és 3. pontjának, valamint a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 107. cikke 1. §‑a 2. és 3. pontjának rendelkezései sértik mind az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének a Charta 47. cikkével összefüggésben értelmezett második albekezdését, mind pedig az EUMSZ 267. cikket, így helyt kell adni a Bizottság harmadik kifogása első részének.

164

Először is meg kell állapítani, hogy – amint azt a Bizottság hangsúlyozza – a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 72. cikke 1. §‑ának 1. pontjában foglalt rendelkezés, amely „a jogszabályok nyilvánvaló és súlyos megsértését” fegyelmi vétségnek minősítette a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) bírái esetében, e tekintetben ugyanazt a megfogalmazást veszi át, mint amelyet a rendes bíróságok szervezetéről szóló törvény 107. cikke 1. §‑ának 1. pontja már a módosító törvénnyel történő módosítását megelőzően is tartalmazott, és amely e bíróságok bírái esetében szintén fegyelmi vétségnek minősítette az ilyen jogsértést.

165

Márpedig, amint az a jelen eljárás folyamatban léte alatt kihirdetett, 2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország (Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer) ítélet (C‑791/19, EU:C:2021:596) 157. pontjából és rendelkező része 1. pontjának második franciabekezdéséből kitűnik, a Bíróság a rendes bíróságok szervezetéről szóló törvény 107. cikke 1. §‑ának 1. pontjában foglalt szabállyal kapcsolatban kimondta, hogy az ezen ítélet 134–156. pontjában kifejtett megfontolások összességére tekintettel megállapítást nyert, hogy Lengyelországban az igazságszolgáltatási hatalmat és a rendes bíróságok bíráira vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszert érintő közelmúltbeli reformok sajátos összefüggésében a „fegyelmi vétség” fogalmának e rendelkezésben szereplő meghatározása nem teszi lehetővé annak elkerülését, hogy az említett fegyelmi felelősségi rendszert arra használják fel, hogy e bírákra, akiknek az uniós jogot értelmezniük kell, olyan nyomást és visszatartó hatást gyakoroljanak, amely befolyásolhatja döntéseik tartalmát. E 157. pontban a Bíróság megállapította tehát, hogy e 107. cikk 1. §‑ának 1. pontja ezáltal sérti a rendes bíróságok bíráinak függetlenségét, megsértve ezzel az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdését.

166

Ilyen körülmények között lényegében a 2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország (Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer) ítélet (EU:C:2021:596) 134–156. pontjában kifejtettekkel azonos indokok alapján, amelyekre hivatkozni kell, meg kell állapítani, hogy a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 72. cikke 1. §‑ának 1. pontja az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdését is sérti. E nemzeti rendelkezés ugyanis sérti a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) bíráinak függetlenségét – akiknek, amint arra a jelen ítélet 92. pontja rámutat, az uniós jog értelmezése és alkalmazása is feladata – mivel az említett nemzeti rendelkezés nem akadályozza meg, hogy az e bírákra alkalmazandó fegyelmi rendszert arra használják fel, hogy rájuk nyomást gyakoroljanak és velük szemben visszatartó hatást fejtsenek ki, ami alkalmas döntéseik tartalmának befolyásolására, különösen azon döntések esetében, amelyek hatékony bírói jogvédelemhez való jogból eredő, a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróságok fennállásával kapcsolatos követelményekre vonatkoznak.

167

Továbbá emlékeztetni kell arra, hogy a 2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország (Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer) ítéletben (C‑791/19, EU:C:2021:596) a Bíróság – amint az az ítélet 234. pontjából és rendelkező részének 2. pontjából is kitűnik – szintén úgy ítélte meg, hogy a rendes bíróságok szervezetéről szóló törvény 107. cikke 1. §‑ának 1. pontjában foglalt fegyelmi vétség fennállása és az ezen ítélet 222–233. pontjában kifejtett indokok miatt a Lengyel Köztársaság nem teljesítette az EUMSZ 267. cikk második és harmadik bekezdéséből eredő kötelezettségeit, mivel lehetővé teszi, hogy a fegyelmi eljárás megindításának lehetőségével korlátozzák a nemzeti bíróságok azon jogát, hogy előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjesszenek a Bírósághoz.

168

Ilyen körülmények között a 2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország (Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer) ítélet (C‑791/19, EU:C:2021:596) 222–233. pontjában megállapítottakkal lényegében azonos indokok alapján, amelyekre hivatkozni kell, meg kell állapítani, hogy a Lengyel Köztársaság – mivel elfogadta és hatályban tartja a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 72. cikke 1. §‑ának 1. pontját, és ily módon lehetővé teszi, hogy a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) azon kötelezettségét, hogy előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel forduljon a Bírósághoz, korlátozza az e nemzeti bíróság bíráival szembeni fegyelmi eljárás megindításának lehetősége – nem teljesítette az EUMSZ 267. cikkből eredő kötelezettségeit.

169

Ebből következik, hogy a harmadik kifogás második része is megalapozott, következésképpen e kifogásnak teljes egészében helyt kell adni.

170

Első kifogásával, amelyet harmadikként kell megvizsgálni, a Bizottság azt állítja, hogy a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 42a. cikke 1. és 2. §‑ának, a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikke 3. §‑ának és 29. cikke 2. és 3. §‑ának, a közigazgatási bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 5. cikke 1a. és 1b. §‑ának rendelkezései, valamint a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 55. cikke 4. §‑a és a módosító törvény 8. cikkének rendelkezései sértik az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének a Charta 47. cikkével összefüggésben értelmezett második albekezdését, az uniós jog elsőbbségének elvét és az EUMSZ 267. cikket.

171

A Bizottság szerint e nemzeti rendelkezések célja az, hogy megtiltsák a hatályuk alá tartozó nemzeti bíróságoknak, hogy hivatalból vagy valamelyik fél kérelmére megvizsgálják, hogy biztosítható‑e, illetve sérült‑e a jogalanyok azon joga, hogy az uniós jogból eredő egyéni jogaikkal kapcsolatos ügyeket a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróság tárgyalja, annak felülvizsgálata útján, hogy a saját összetételük vagy más bíróság, például egy alacsonyabb szintű ítélkező testület összetétele megfelel‑e az ilyen biztosíték nyújtásához szükséges követelményeknek, jóllehet a nemzeti bíróságok erre a vizsgálatra kötelesek lennének. Az ilyen vizsgálatnak ugyanis többek között az érintett bíróságok tagjainak kinevezésére irányuló eljárás szabályszerűségére kell irányulnia, illetve lehetővé kell tennie e bíróságok és tagjaik legitimitásának értékelését, amit a vitatott nemzeti rendelkezések meg kívánnak akadályozni.

172

A Lengyel Köztársaság azzal, hogy a bírák elmozdíthatatlanságának elvére és a bírói kinevezési aktus érvénytelenítésére vonatkozó alkotmányos lehetőség hiányára hivatkozik, összetéveszti az ilyen bírósági felülvizsgálat lehetővé tételére vonatkozó uniós jogból eredő kötelezettséget azzal, hogy az említett bírósági felülvizsgálat végén milyen következményekkel jár az a megállapítás, hogy nem tartották be a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bírósághoz való fordulás jogából eredő követelményeket. Márpedig az ilyen következményeknek – amelyeket a határozatot hozó nemzeti bíróságnak az alkalmazandó nemzeti jog alapján és az uniós jog teljes érvényesülésének, valamint a jogbiztonság elvének alkalmazása és az alkalmazandó jog tiszteletben tartására vonatkozó követelmények közötti mérlegelés szükségességének kellő figyelembevételével kell meghatároznia – nem feltétlenül kell a szóban forgó kinevezési aktus megsemmisítéséből vagy az érintett bíró felmentéséből állnia. Ezeket a következményeket általában egy másodfokon lefolytatott bírósági felülvizsgálat során határozzák meg, amelynek valamely ítélet vagy a bírói álláshelyre való kinevezési aktustól eltérő aktus a tárgya.

173

Ha megállapítást nyer a jogalanyok hatékony bírósági jogorvoslathoz való alapvető joga megsértése az uniós jog elsőbbségének elve és tényleges érvényesülése megköveteli továbbá, hogy amennyiben a fent említett mérlegelés eredménye megkívánja, az érintett nemzeti szabályokat ne alkalmazzák.

174

Védekezésében a Lengyel Köztársaság előadja, hogy a Bizottság nem teljesítette a bizonyítási kötelezettségét, mivel nem támasztotta alá az EUMSZ 267. cikknek és az uniós jog elsőbbsége elvének esetleges megsértésére vonatkozó állításait. A vitatott nemzeti rendelkezések mindenesetre nem foglalkoznak az előzetes döntéshozatali kérdések nemzeti bíróságok általi előterjesztésével, és nem foglalkoznak a jogszabályok közötti ütközés kérdéseivel sem, amelyek keretében ezt az elvet esetleg alkalmazni kell. A Bizottság továbbá azt sem fejtette ki, hogy a vitatott nemzeti rendelkezések egyike, azaz a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikkének 3. §‑a miben sértheti az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének és a Charta 47. cikkének együttesen értelmezett rendelkezéseit.

175

A Lengyel Köztársaság az uniós jog utóbbi két rendelkezésének állítólagos többi megsértését illetően úgy érvel, hogy a nemzeti bíróság azon kötelezettsége, hogy megvizsgálja az ezekben előírt biztosítékok betartását annak biztosítása érdekében, hogy a bírói kinevezési eljárás során elkövetett szabálytalanságok egy adott ügyben ne sértsék a félnek a törvény által létrehozott bírósághoz való jogát, nem jelenti annak elismerését, hogy bármely jogalanynak joga volna ahhoz, hogy kérelmezze valamely bíró megbízatásától való megfosztását, és azt sem, hogy bármely nemzeti bíróság hatáskörrel rendelkezne arra, hogy az eljárások során jogalap nélkül megkérdőjelezze a bíró kinevezési aktusát és az abból eredő joghatások fenntarthatóságát. E tagállam szerint bármely más értelmezés a bírák elmozdíthatatlansága és függetlensége elvének megsértéséhez vezetne.

176

Amint az a szó szerinti, kontextuális, teleologikus és rendszertani értelmezésből kitűnik, és ellentétben a Bizottság által azoknak tulajdonított téves jelentéssel, a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 42a. cikkének 1. és 2. §‑a, a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikkének 3. §‑a, valamint 29. cikkének 2. és 3. §‑a, valamint a közigazgatási bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 5. cikkének 1a. és 1b. §‑a nem akadályozza meg az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdésében és a Charta 47. cikkében megkövetelt garanciák betartását.

177

Ezeket a nemzeti rendelkezéseket elsősorban csak a jogviszonyok és az igazságszolgáltatás biztonságának komoly fenyegetettsége miatt vezették be, mivel az utóbbi időben egyre több kísérlet történt a bírói megbízatások fennállásának megkérdőjelezésére. Ezzel a lengyel jogalkotónak csak az volt a célja, hogy biztosítsa a korábban fennálló nemzeti jogszabályok betartását. Az alkotmány, valamint mind az alkotmánybíróságok, mind a közigazgatási bíróságok állandó ítélkezési gyakorlata ugyanis mindig is kizárta a bírósági felülvizsgálat alól a bíró kinevezési aktusának érvényességét vagy hatályosságát.

178

Másodsorban, az említett nemzeti rendelkezéseket a normahierarchiában magasabb szinten lévő rendelkezések, nevezetesen az alkotmány 45. cikke, az EJEE 6. cikke és az uniós jog megfelelő rendelkezései fényében és azokkal összhangban kell értelmezni.

179

Harmadsorban, az uniós jogból eredő, törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bírósághoz való forduláshoz kapcsolódó garanciák hatékony felülvizsgálatát teljes mértékben biztosítja a különböző más nemzeti rendelkezések alkalmazása. Ez először is az ustawa – Kodeks postępowania cywilnego (polgári perrendtartásról szóló törvény; a továbbiakban: polgári perrendtartás) 48–54. cikkére, az ustawa – Kodeks postępowania karnego (a büntetőeljárási törvénykönyvről szóló törvény; a továbbiakban: büntetőeljárási törvénykönyv) 40–44. cikkére és az ustawa – Prawo o postępowaniu przed sądami administracyjnymi (a továbbiakban: a közigazgatási perrendtartásról szóló törvény) 18–24. cikkére vonatkozik, amelyek lehetővé teszik a bírák kizárásának kérelmezését, ha kétség merül fel pártatlanságukkal és függetlenségükkel kapcsolatban. Másodszor, azt a lehetőséget, hogy az a jogalany, akinek kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy a bíróság képes‑e biztosítani az ilyen bírósághoz való jogát, kérheti az érintett ügy más bírósághoz való áttételét, az A. K. és társai ügyben hozott ítéletből következő megállapításokkal összhangban, a polgári perrendtartás 200. cikkének 14. §‑a biztosítja, amely szerint a nemzeti bíróságoknak hivatalból kell vizsgálniuk a hatáskörüket, és ilyen hatáskör hiányában az ügyet a hatáskörrel rendelkező bírósághoz kell áttenniük. Harmadszor, amennyiben a határozatot hozó bíróság összetétele ellentétes a törvénnyel, a jogorvoslatot elbíráló felsőbb szintű bíróságnak a polgári perrendtartás 379. cikke 4. pontjának, a büntetőeljárási törvénykönyv 439. cikke 1. §‑a 1. pontjának és a közigazgatási eljárásról szóló törvény 183. cikke 2. §‑a 4. pontjának megfelelően meg kell állapítania az eljárás érvénytelenségét, és hivatalból hatályon kívül kell helyeznie a szóban forgó ítéletet.

180

A Bizottság továbbá téved a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 55. cikke 4. §‑ának, következésképpen pedig a módosító törvény 8. cikkének hatályát illetően, amely az említett 55. cikk 4. §‑ának a folyamatban lévő ügyekre történő alkalmazását írja elő. Az 55. cikk 4. §‑a ugyanis egyáltalán nem zárja ki a bíróság megfelelő összetételének értékelését, különösen egy kizárás iránti kérelem, vagy annak vizsgálata céljából, hogy ez az összetétel hátrányosan befolyásolta‑e az érintett jogvita kimenetelét. Ugyanezen 55. cikk 4. §‑a valójában egyszerűen kodifikálja a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) állandó ítélkezési gyakorlatát, amely szerint az a körülmény, hogy valamely ítélkező testület az ügyet az ügyek bíráknak történő elosztására és az ítélkező testületek kijelölésére vonatkozó „szabályozási” rendelkezések megsértésével vizsgálta, nem minősül olyan imperatív jogalapnak, amely az érintett eljárást automatikusan érvénytelenné tenné, és nem alapozza meg rendkívüli jogorvoslat előterjesztését sem.

181

Végül a Lengyel Köztársaság a jelen ítélet 124. pontjában említettekhez hasonlóan azt állítja, hogy az első és a második kifogás ellentmond egymásnak, hiszen nem lehet azt állítani, hogy a nemzeti jog megtiltja a nemzeti bíróságoknak, hogy vizsgálják a hatékony bírói jogvédelemhez való jog esetleges megsértéseinek fennállását, és ugyanakkor azt is, hogy a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács kizárólagos hatáskörrel rendelkezik az ilyen jogsértésekre alapított jogalapok elbírálására.

182

Válaszában a Bizottság többek között az EUMSZ 267. cikk állítólagos megsértését illetően arra hivatkozik, hogy az indokolással ellátott véleményben kifejtette, és egyébként is nyilvánvaló, hogy a vitatott nemzeti rendelkezések – azáltal, hogy megtiltják a nemzeti bíróságoknak annak értékelését, hogy valamely bíróság megfelel‑e az uniós jog szerinti hatékony bírói jogvédelemmel kapcsolatos bizonyos követelményeknek – automatikusan megakadályozzák, hogy az említett nemzeti bíróságok e tekintetben előzetes párbeszédet kezdeményezzenek a Bírósággal. Az EUMSZ 267. cikk állítólagos megsértését ezenkívül a keresetlevélben a második kifogást illetően részletesen alátámasztották. Ami a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikkének 3. §‑át illeti, annak ugyanaz a normatív tartalma, mint e törvény 29. cikke 3. §‑ának, és a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 42a. cikkének, így e rendelkezések mindegyikére ugyanaz a jogi érvelés vonatkozik, és ezt a kérelem indokolásában nem kell külön kifejteni.

183

Ami az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdése és a Charta 47. cikke együttes rendelkezéseinek, valamint az uniós jog elsőbbsége elvének állítólagos megsértését illeti, a jelen ítélet 176. pontjában említett nemzeti rendelkezések nemcsak a kinevezés jogszerűségének „megállapítását”, hanem „a bírák kinevezésének vagy az e kinevezésből eredő bírói feladatok gyakorlására vonatkozó jogkör”„értékelését” is tiltják, az érintett kinevezési aktus említése nélkül, így e szöveg alapján tilos értékelni, hogy valamely bíró rendelkezik‑e határozathozatali jogkörrel egy adott ügyben. Ez az értelmezés a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikkének 3. §‑ából is kitűnik, amely szerint az ugyanezen cikk 2. §‑a szerinti kizárás iránti kérelem nem alapulhat valamely bíró kinevezésének jogszerűségén vagy a bírói feladatok ellátására vonatkozó jogköre legitimitásának értékelésén.

184

Ami a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 55. cikkének 4. §‑át illeti, a Bizottság megjegyzi, hogy e nemzeti rendelkezés nem vonatkozik az ügyek elosztására, valamint az ítélkező testületek kijelölésére és módosítására vonatkozó rendelkezések megsértésének eseteire, így a Lengyel Köztársaság által hivatkozott és e jogsértésre alapított érvek nem relevánsak.

185

Viszonválaszában a Lengyel Köztársaság úgy érvel, hogy az EUMSZ 267. cikk és az uniós jog elsőbbsége elvének állítólagos megsértését illetően a Bizottság nem hivatkozhat sem az állítólagos „bizonyítékra”, mivel e tekintetben bármilyen vélelem kizárt, sem pedig arra, hogy az indokolással ellátott véleményben olyan érv szerepel, amely a keresetlevélben nem fordul elő. Ami a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikkének 3. §‑át illeti, a Bizottságnak anélkül kellett volna alátámasztania a kifogásait, hogy az alperestől elvárható lett volna, hogy kitalálja, hogy a keresetben hivatkozott, más nemzeti rendelkezésekre vonatkozó érvek is megalapozhatják ezeket a kifogásokat.

186

Ami a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 55. cikkének 4. §‑át illeti, e rendelkezés második mondatából, és különösen az e rendelkezésben szereplő „nem lehet hivatkozni” kifejezés használatából nem tűnik ki, hogy az ügyek elosztására, illetve az ítélkező testületek kijelölésére vagy módosítására vonatkozó jogszabályi rendelkezéseknek való megfelelés alkalmas lenne arra, hogy a szóban forgó eljárásban elkövetett bármely más olyan hibát orvosolja, amely a jogalanynak a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bírósághoz való jogát sértő határozatot eredményezhet.

187

A tárgyaláson a Bizottság a jelen ítélet 117. és 118. pontjában említett megfontolásokon kívül a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 55. cikkének 4. §‑a tekintetében azzal érvelt, hogy ez a nemzeti rendelkezés például akadályát képezheti annak, hogy a nemzeti bíróságok megfeleljenek az egyrészt a 2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország (Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer) ítélet (C‑791/19, EU:C:2021:596) 176. pontjából, másrészt a 2021. november 16‑iProkuratura Rejonowa w Mińsku Mazowieckim és társai ítélet (C‑748/19–C‑754/19, EU:C:2021:931) rendelkező részéből következő megállapításoknak.

188

Az EUMSZ 267. cikk állítólagos megsértését illetően elsősorban emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság eljárási szabályzata 120. cikkének c) pontja és az e rendelkezéssel kapcsolatos ítélkezési gyakorlat szerint a keresetlevélnek meg kell jelölnie a jogvita tárgyát, a jogalapokat és a felhozott érveket, valamint tartalmaznia kell e jogalapok rövid ismertetését. E megjelölésnek, illetve ismertetésnek kellően egyértelműnek és pontosnak kell lennie ahhoz, hogy az alperes elő tudja készíteni védekezését, valamint a Bíróság gyakorolhassa felülvizsgálati jogkörét. Mindebből következik, hogy a kereset alapjául szolgáló alapvető ténybeli és jogi elemeknek magából a keresetlevél szövegéből kell koherens és érthető módon kitűnniük, és a keresetlevélben a kérelmeket egyértelműen kell megfogalmazni, nehogy a Bíróság a határozatában túlterjeszkedjen a kereseti kérelmen, vagy ne határozzon valamely kifogás tekintetében (2017. szeptember 19‑iBizottság kontra Írország [Regisztrációs adó] ítélet, C‑552/15, EU:C:2017:698, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

189

A Bíróság azt is megállapította, hogy az EUMSZ 258. cikk alapján indított kereset esetében a keresetnek koherensen és pontosan kell tartalmaznia a kifogásokat annak érdekében, hogy a tagállam és a Bíróság az uniós jog felrótt megsértésének terjedelmét pontosan meg tudja ítélni, ami szükségszerű feltétele annak, hogy az említett állam hasznosan érvelhessen védekezési jogalapjaival, és hogy a Bíróság vizsgálni tudja az állítólagos kötelezettségszegés fennállását (2022. március 8‑iBizottság kontra Egyesült Királyság [Az alulértékeléssel elkövetett csalás elleni küzdelem] ítélet, C‑213/19, EU:C:2022:167, 133. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

190

Konkrétan a Bizottság keresetének tartalmaznia kell azon okok koherens és részletes kifejtését, amelyek a Bizottságot arra a meggyőződésre vezették, hogy az érintett tagállam nem teljesítette valamely, a Szerződésekből eredő kötelezettségét (2019. október 31‑iBizottság kontra Hollandia ítélet, C‑395/17, EU:C:2019:918, 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

191

A jelen esetben azonban meg kell jegyezni, hogy noha az EUMSZ 267. cikket említi többek között az első kifogásra vonatkozó kereseti kérelem, a keresetlevélnek az e kifogás ismertetésére és a Bizottság ezzel kapcsolatos érvelésére vonatkozó okfejtései már egyáltalán nem említik e cikket és annak esetleges megsértését, és egyáltalán nem részletezik azokat az okokat, amelyek miatt az említett kifogás keretében vitatott nemzeti rendelkezések sérthetik az említett cikket.

192

E körülmények között a főtanácsnok indítványának 128. pontjában foglaltakhoz hasonlóan meg kell állapítani, hogy az EUMSZ 267. cikknek az első kifogás keretében történt állítólagos megsértését illetően a keresetlevél nem felel meg a jelen ítélet 188–190. pontjában felidézett követelményeknek. E tekintetben sem az a körülmény, hogy ezen állítólagos jogsértést ezen első kifogást illetően a Bizottság az indokolással ellátott véleményben alátámasztotta, sem az EUMSZ 267. cikk hasonló megsértésére vonatkozó érvelés – a keresetlevélben felhozott, az első kifogásban említettektől eltérő nemzeti rendelkezésekkel kapcsolatos egyéb kifogásokat illetően – nem alkalmas arra, hogy orvosolja a keresetlevél szabálytalanságát. A keresetlevél ugyanis az első kifogást illetően nem teszi lehetővé, hogy az EUMSZ 267. cikkel kapcsolatos, a jelen esetben a pert megelőző eljárás végén a Bíróság elé terjesztett vita összefüggően, világosan és pontosan megfogalmazódjon.

193

Másodsorban, ami az uniós jog elsőbbsége elvének állítólagos megsértését illeti, meg kell azonban jegyezni, hogy a Bizottság a keresetlevél első kifogásával kapcsolatos okfejtésében hivatkozik erre az elvre, és többek között a keresetlevél 75. pontjában hangsúlyozza, hogy a vitatott nemzeti rendelkezések – azáltal, hogy a lengyel bíróságokat megakadályozzák abban, hogy az e rendelkezésekben említett esetekben az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdése és a Charta 47. cikke együttes rendelkezéseiből eredő követelmények teljesüléséről döntsenek – éppen emiatt arra is alkalmasak, hogy megakadályozzák e bíróságokat abban, hogy az említett elvnek megfelelően elfogadják azokat a jogi aktusokat, amelyek szükségesek lehetnek e követelmények tényleges betartásának biztosításához.

194

Harmadsorban, ami a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikkének 3. §‑át illeti, kétségtelen, amint azt a Lengyel Köztársaság megjegyzi, hogy noha e nemzeti rendelkezés szerepel az első kifogásra vonatkozó kereseti kérelemben, az e kifogás alátámasztására a keresetlevélben előadott érvelés nem tartalmaz kifejezetten az említett rendelkezésre vonatkozó okfejtést.

195

Mindazonáltal, amint arra a Bizottság hivatkozik, annak kimondásával, hogy a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács nem vizsgálhat olyan kérelmet, amely a bíró kinevezésének vagy a bírói feladatok gyakorlására vonatkozó jogköre legitimitásának megállapítására és értékelésére vonatkozik, e 26. cikk 3. §‑a lényegében csak megismétli azt, ami már a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 29. cikkének 3. §‑ából is kitűnik, vagyis hogy a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság), és különösen a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács számára tilos a bírák kinevezésének vagy az e kinevezésből eredő bírói feladatok gyakorlására vonatkozó jogkör jogszerűségének megállapítása vagy értékelése.

196

E körülmények között meg kell állapítani, hogy a Bizottság által a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 29. cikkének 3. §‑ával szemben megfogalmazott kritikák ipso facto e törvény 26. cikkének 3. §‑ára is vonatkoznak, tehát ez utóbbi rendelkezésre is kiterjednek. Ebből következik, hogy nem volt szükséges, hogy a Bizottság ez utóbbi nemzeti rendelkezést illetően külön magyarázattal szolgáljon, következésképpen az ilyen magyarázat hiánya nem érinthette a Lengyel Köztársaság védelemhez való jogát.

197

A fentiek összességéből következik, hogy a Bizottság első kifogása elfogadhatatlan annyiban, amennyiben az EUMSZ 267. cikk állítólagos megsértésére vonatkozik, az ezt meghaladó részében pedig elfogadható.

198

Ami először is a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 42a. cikkének 1. és 2. §‑át, a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 29. cikkének 2. és 3. §‑át, valamint a közigazgatási bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 5. cikkének 1a. és 1b. §‑át illeti, az említett első két nemzeti rendelkezés szövegéből kitűnik egyrészt, hogy a különböző említett bíróságok „tevékenységeinek keretében”„vagy szervei[k]ben”„nem lehet megkérdőjelezni a [bíróságok], az állam alkotmányos szervei és a törvényességi ellenőrzési és jogvédelmi szervek legitimitását”, másrészt pedig, hogy e bíróságok „nem állapíthatj[ák] meg és nem értékelheti[k] a bírák kinevezésének vagy az e kinevezésből eredő bírói feladatok gyakorlására vonatkozó jogkörnek a jogszerűségét.” Ami a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikkének 3. §‑át illeti, e rendelkezés kizárja, hogy a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács egy másik bíróság által továbbított, valamely bíró kizárása vagy az ügyben eljáró bíróság kijelölése iránt benyújtott kérelem alapján, amely adott esetben az érintett bíró vagy bíróság függetlenségének hiányára alapított kifogásokat tartalmaz, megvizsgálja e kérelmet, amennyiben az „valamely bíró kinevezése jogszerűségének vagy a bírói feladatok ellátásához szükséges legitimitásának megállapítására és értékelésére vonatkozik”.

199

E tekintetben elsősorban meg kell jegyezni, hogy amint az lényegében a jelen ítélet 135–137. pontjában a Bizottság által a harmadik kifogás keretében vitatott nemzeti rendelkezésekkel kapcsolatban megállapításra került, az első kifogással érintett nemzeti rendelkezéseket jellemző kifejezések – a Lengyel Köztársaság állításával ellentétben – nem teszik lehetővé annak megállapítását, hogy az így előírt tilalmak kizárólag olyan bírósági aktusokra vonatkoznak, amelyek tárgya valamely bíró kinevezési aktusának hatályosságáról való döntés.

200

Egyrészt ugyanis ez utóbbi nemzeti rendelkezések nemcsak a „megállapítást”, hanem a „jogszerűségük” alapján történő „értékelést” is tiltják, mind magát a „kinevezést”, mind pedig „az e kinevezésből eredő bírói feladatok gyakorlására vonatkozó jogkört” illetően. Másrészt ugyanezek a rendelkezések még általánosabb megfogalmazásban tiltják a „bíróságok” és „az állam alkotmányos szervei és a törvényességi ellenőrzési és jogvédelmi szervek”„legitimitás[ának]” megkérdőjelezését”.

201

Tekintettel a viszonylag tág és pontatlan jellegükre, úgy tűnik, hogy az ilyen megfogalmazások következtében a rendes bíróságok, a közigazgatási bíróságok vagy a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság), illetve azok szervei cselekményeinek vagy magatartásának széles köre a tartalmuk vagy hatásaik miatt az így előírt tilalmak hatálya alá tartozhat. Ez különösen akkor fordulhat elő, ha e bíróságok a rájuk háruló és a jelen ítélet 128–131. pontjában felidézett kötelezettségeknek megfelelően kötelesek bizonyos körülmények között megvizsgálni, hogy maguk a bíróságok, az őket alkotó bírák, illetve más bírák vagy bíróságok, akiknek az uniós joggal kapcsolatos ügyekben kell határozatot hozniuk, vagy ilyen ügyekben határozatot hoztak, megfelelnek‑e az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdéséből és a Charta 47. cikkéből eredő, az érintett bíróságok és bírák függetlenségére, pártatlanságára és a törvény általi előzetes létrehozására vonatkozó követelményeknek.

202

Másodsorban meg kell állapítani, hogy a lengyel jogalkotó által így használt megfogalmazás – a Bizottság által a harmadik kifogás keretében vitatott nemzeti rendelkezésekkel kapcsolatban a jelen ítélet 140. pontjában megállapítottakhoz hasonlóan – szorosan kapcsolódik számos, a különböző lengyel bíróságok által felvetett kérdéshez, amely a lengyelországi igazságszolgáltatás szervezetét érintő különféle közelmúltbeli jogszabályi módosításoknak az uniós joggal, és közelebbről az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdéséből és a Charta 47. cikkéből eredő követelményekkel való összeegyeztethetőségére vonatkozott.

203

A módosító törvényt és az első kifogással érintett nemzeti rendelkezéseket ugyanis sürgősséggel, a jelen ítélet 141–145. pontjában ismertetett összefüggésben fogadták el, amelyet többek között az jellemez, hogy a jogállamiság, és különösen a lengyelországi igazságszolgáltatás függetlenségének megőrzésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatban változások történtek egyrészt az A. K. és társai ítéletből, másrészt pedig több, akkor a Bíróság előtt folyamatban lévő és ilyen tárgyra vonatkozó előzetes döntéshozatalra utalásból eredően.

204

E tekintetben különösen az A. K. és társai ítélet 134., 139. és 149. pontjából, valamint rendelkező részéből kitűnik, hogy ezen ítélet megállapításai, csakúgy mint a jelen ítélet 143. pontjában említett, az említett A. K. és társai ítélet alapján kialakult nemzeti ítélkezési gyakorlat tanulságai a fegyelmi tanácsnak biztosított hatáskörök uniós joggal való összeegyeztethetőségére vonatkoznak, tekintettel többek között az e tanács tagjai kinevezésének szabályaira, valamint e tanács és a kinevezési eljárásban részt vevő KRS függetlenségének hiányára.

205

Közelebbről, amint az a jelen ítélet 141. pontjában megállapításra került, az A. K. és társai ítéletből egyértelműen következik, hogy az ilyen típusú ügyekben eljáró nemzeti bíróságoknak az uniós jog alapján egyrészt határozniuk kell arról, hogy a fegyelmi tanácshoz hasonló fórum alkalmas‑e az uniós jog hatálya alá tartozó ügyek elbírálására, figyelembe véve többek között azokat a körülményeket, amelyek között a KRS tagjainak kinevezésére sor került, másrészt meg kell vizsgálniuk a KRS függetlenségét, és ilyen függetlenség hiányában dönteniük kell arról, hogy melyek a következményei annak, hogy e szerv részt vesz a fegyelmi tanács bíráinak kinevezési eljárásában.

206

Márpedig nyilvánvaló volt, hogy ezáltal e nemzeti bíróságoknak, amelyek feladata, hogy hatáskörük keretei között uniós jogi rendelkezéseket alkalmazzanak, adott esetben olyan jogi aktusokat kell elfogadniuk, amelyek „megkérdőjelezhetik” a „[bíróságok] legitimitását”, köztük a fegyelmi tanácsét, vagy az „állam alkotmányos szervei […] vagy jogvédelmi szervek” legitimitásását, köztük a KRS‑ét, és ezen túlmenően a Bizottság által az első kifogás keretében vitatott nemzeti rendelkezések értelmében ez alkalommal „értékelhetik” az említett tanácsban eljáró bírák „kinevezésének”„jogszerűségét” és „az igazságszolgáltatás területén [e bírák] bírói feladatok gyakorlására vonatkozó jogkör[é]nek jogszerűségét.”

207

Ami a jelen ítélet 144. pontjában említett, a Bíróság előtt a vitatott nemzeti rendelkezések elfogadásakor folyamatban lévő előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket illeti, azok egyrészt azon új nemzeti szabályok uniós joggal való esetleges összeegyeztethetetlenségére vonatkoztak, amelyek alapján a közelmúltban több személyt kineveztek a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) bírói álláshelyeire, valamint azokra a következményekre, amelyeket az ilyen összeegyeztethetetlenség az érintett bírák által elfogadott bírósági határozatok tekintetében eredményezhet. Ezek az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések másrészt a bíráknak az eredetileg eljáró bíróságtól eltérő bíróságokra történő kirendelésére vonatkozó miniszteri határozatok elfogadását engedélyező nemzeti szabályok uniós joggal való esetleges összeegyeztethetetlenségére irányultak.

208

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett említett kérdésekre a Bíróságtól akkor várt válaszok alapján – tartalmuktól függően – a nemzeti bíróságok adott esetben arra kényszerülhetnek, hogy „értékeljék” a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) bírái „kinevezésének” vagy „az igazságszolgáltatás területén [e bírák] bírói feladatok gyakorlására vonatkozó jogkör[é]nek „jogszerűségét”, vagy olyan jogi aktusokat fogadjanak el, amelyeket úgy lehet tekinteni, hogy „megkérdőjelezik” a „[bíróságok] legitimitását”, különösen azokét, amelyekbe bírákat rendeltek ki.

209

Ezenkívül, amint az a jelen ítélet 146. és 148. pontjában említett ítéletekből kitűnik, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett, ezen ítélet 207. pontjában felidézett kérdésekre a Bíróság által adott válaszok igazolták annak kockázatát, hogy az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének és a Charta 47. cikkének együttesen értelmezett rendelkezései értelmében bizonyos körülmények között a nemzeti bíróságok által meghozandó jogi aktusok vagy elvégzendő értékelések ténylegesen az első kifogás keretében vitatott nemzeti rendelkezésekben előírt tilalmak hatálya alá tartozhatnak.

210

A Lengyel Köztársaságnak a jelen ítélet 175. pontjában említett érve nem alkalmas a fenti elemzés megkérdőjelezésére. Ebből ugyanis nem következik, hogy minden nemzeti bíróságnak hatáskört kellene biztosítani arra, hogy bármely eljárás keretében hivatalból vagy valamely jogalany kérelmére megkérdőjelezze valamely bíró kinevezési aktusát, szolgálati viszonyát vagy bírósági jogkörének gyakorlását, miután adott esetben előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjesztett a Bíróság elé.

211

Így a 2022. március 22‑iProkurator Generalny és társai [A legfelsőbb bíróság fegyelmi tanácsa – Kinevezés] ítéletben (C‑508/19, EU:C:2022:201, 70., 71. és 81–83. pont) a Bíróság elfogadhatatlannak nyilvánította a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) egyik bírája kinevezése hatályosságának a kérdést előterjesztő bíróság előtti vitatása keretében előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, miután többek között rámutatott egyrészt arra, hogy az e kérelemben előterjesztett kérdések szervesen kapcsolódnak egy, az alapeljárástól eltérő jogvitához, másrészt az alapeljárás tárgyát képező kereset az érintett bírónak az említett bíróság bírói tisztségre történő kinevezése érvénytelenségének erga omnes megállapítására irányul, noha a nemzeti jog nem teszi lehetővé, és soha nem is tette lehetővé valamennyi jogalany számára, hogy a bírák kinevezését közvetlen megsemmisítési vagy az ilyen kinevezés érvénytelenségének megállapítása iránti kereset útján megtámadják.

212

Harmadsorban, ami a Lengyel Köztársaság azon állításait illeti, amelyek szerint más nemzeti szabályok lehetővé teszik az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdéséből és a Charta 47. cikkéből eredő követelmények teljesítését, először is meg kell állapítani, hogy a jelen ítélet 179. pontjában említett, a bírák kizárására vonatkozó nemzeti rendelkezéseket illetően egyrészt a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikkének 3. §‑ából az következik, hogy az ilyen kizárási eljárás keretében nem megengedett valamely bíró kinevezése jogszerűségének vagy a bírói feladatok ellátásához szükséges legitimitásának értékelése.

213

Másrészt, amint az magából a bírák kizárására vonatkozó azon nemzeti rendelkezések szövegéből kitűnik, amelyekre a Lengyel Köztársaság hivatkozott, és amelyek szövegét a Bíróság kérésére benyújtotta, úgy tűnik, hogy az e nemzeti rendelkezések által lehetővé tett felülvizsgálat a bírói függetlenség elvéből eredő követelmények közül csak néhánynak a betartására vonatkozhat, pontosabban azoknak, amelyek ezen elvnek a „pártatlanság” fogalmával egybeeső belső aspektusával kapcsolatosak, és a bírák által a jogvitában rész vevő felek és azok érdekei tekintetében betartandó egyenlő távolságot érintik. Másrészt, e megfogalmazás fényében úgy tűnik, hogy az említett nemzeti rendelkezések nem teszik lehetővé az e követelményekből eredő egyéb aspektusok felülvizsgálatát, különösen azokét, amelyek az említett elv külső aspektusához kapcsolódnak, és amelyek többek között az érintett fórum külső beavatkozástól vagy nyomástól való megóvására vonatkoznak, vagy arra, hogy e fórumnak törvény által előzetesen létrehozottnak kell lennie.

214

A tárgyaláson a Lengyel Köztársaság e tekintetben rámutatott továbbá, hogy a Trybunał Konstytucyjny (alkotmánybíróság) közelmúltbeli ítéleteiből az következik, hogy a kizárásra vonatkozó említett nemzeti rendelkezések nem teszik lehetővé többek között a bíró kinevezésének szabálytalanságára vagy a bírói kinevezési eljárással kapcsolatos bármely más körülményre vonatkozó kifogásokra alapított „kérelmeket vagy nyilatkozatokat”.

215

Másodszor, ami a Lengyel Köztársaság által hivatkozott, a jelen ítélet 179. pontjában is említett egyéb nemzeti mechanizmusokat illeti, nevezetesen az ügynek az illetékes bírósághoz való áttételére és a felsőbb szintű bíróságok általi felülvizsgálatra vonatkozó mechanizmusokat, meg kell jegyezni, hogy – amint az a jelen ítélet 200. és 201. pontjában is megállapítást nyert – az első kifogás keretében vitatott nemzeti rendelkezések megfogalmazása tág és pontatlan, ami alapján nem lehet kizárni, hogy ezek a rendelkezések alkalmasak lehetnek e mechanizmusok megbénítására is.

216

Az e nemzeti rendelkezésekben meghatározott tilalmak azokra a bíróságokra is vonatkoznak, amelyek előtt felmerül az ügynek a polgári perrendtartás 200. cikkének 14. §‑a alapján egy másik bírósághoz történő esetleges áttételének kérdése, és ezért úgy tűnik, hogy alkalmasak annak megakadályozására, hogy e bíróságok ilyen áttételt alkalmazzanak, például ha az ilyen áttétel az A. K. és társai ítéletben meghatározott feltételek mellett az uniós jogból eredő függetlenségi követelményeknek való megfelelés és ezáltal azon bíróság legitimitásának megkérdőjelezését jelentené, amely az érintett ügyet rendes körülmények között elbírálná, vagy ebben az összefüggésben a KRS‑hez hasonló alkotmányos szerv legitimitásának megkérdőjelezését.

217

A vitatott nemzeti rendelkezések tág és pontatlan megfogalmazásuk miatt alkalmasak továbbá arra is, hogy megakadályozzák, hogy az alacsonyabb szintű bíróság határozatának felülvizsgálata tárgyában eljáró felsőbb szintű bíróság a bíró kinevezésének jogszerűségét vagy az ilyen kinevezésből eredő bírói feladatok gyakorlására való jogkörét értékelje, vagy a bíróságok legitimitását megkérdőjelezze, függetlenül attól, hogy másodfokú bíróságként saját összetételéről vagy legitimitásáról vagy az alacsonyabb fokú bíróságokéiról kell döntenie.

218

Negyedsorban, a Lengyel Köztársaságnak a jelen ítélet 181. pontjában említett, az első és a második kifogás közötti állítólagos ellentmondásra alapított érvelését szintén el kell utasítani. E tekintetben elegendő rámutatni, hogy míg a második kifogás azon körülményre vonatkozik, hogy bizonyos kérdések vizsgálata a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács kizárólagos hatáskörébe tartozik, az első kifogás a rendes bíróságokra, a közigazgatási bíróságokra és a Sąd Najwyższyre (legfelsőbb bíróság) – a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanácsot is beleértve – vonatkozó bizonyos tilalmakat megállapító rendelkezések uniós joggal való összeegyeztethetőségére vonatkozik.

219

A fentiekből következik, hogy a jelen ítélet 198. pontjában említett nemzeti rendelkezések sértik az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének és a Charta 47. cikkének együttesen értelmezett rendelkezéseit.

220

Ezt követően, ami a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 55. cikkének 4. §‑át és a módosító törvény 8. cikkét illeti, amely előírja ezen 55. cikk 4. §‑ának a módosító törvény hatálybalépését megelőzően megindított vagy befejezett ügyekre történő alkalmazását, az említett 55. cikk 4. §‑a második mondatának szövegéből többek között kitűnik, hogy „[a]z ügyek elosztására, valamint az ítélkező testületek kijelölésére és módosítására vonatkozó rendelkezésekre […] nem lehet hivatkozni annak megállapítása érdekében, hogy valamely ítélkező testületnek szabálytalan az összetétele, illetve abban olyan személy vesz részt, aki a határozathozatalra nem jogosult vagy nem alkalmas.”

221

Márpedig hangsúlyozni kell, hogy a jelen ítélet 133. és 198. pontjában említett nemzeti rendelkezésekhez hasonlóan a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 55. cikkének 4. §‑át is a közelmúltban vezette be a módosító törvény a lengyel jogrendbe, az ezen ítélet 140–145. pontjában felidézett sajátos összefüggésben.

222

E tekintetben konkrétabban hangsúlyozni kell, hogy e nemzeti rendelkezés elfogadásának időpontjában a Bíróság előtt többek között a jelen ítélet 144. pontjának harmadik franciabekezdésében hivatkozott előzetes döntéshozatali eljárások voltak folyamatban azokban az egyesített ügyekben, amelyek időközben a 2021. november 16‑iProkuratura Rejonowa w Mińsku Mazowieckim és társai ítéletet (C‑748/19–C‑754/19, EU:C:2021:931) eredményezték.

223

Márpedig ez utóbbi ítéletben a Bíróság megállapította, hogy az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdésével ellentétesek azok a nemzeti rendelkezések, amelyek alapján valamely tagállam igazságügyi minisztere nem nyilvános kritériumok alapján egyrészt határozott vagy határozatlan időre magasabb szintű büntetőbírósághoz rendelhet ki egy bírót, másrészt bármikor, indokolás nélküli határozattal visszavonhatja ezt a kirendelést, függetlenül az ilyen kirendelés határozott vagy határozatlan időtartamától.

224

Továbbá a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 55. cikke 4. §‑ának elfogadáskor a Bíróságon a C‑791/19. sz. ügyben a Bizottság által a Lengyel Köztársasággal szemben benyújtott, kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset tárgyában is eljárás volt folyamatban, többek között annak megállapítása érdekében, hogy e tagállam nem teljesítette az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdéséből eredő kötelezettségeit azáltal, hogy diszkrecionális jogkört biztosított a fegyelmi tanács elnökének ahhoz, hogy kijelölje a rendes bíróságok bíráival kapcsolatos ügyekben első fokon hatáskörrel rendelkező fegyelmi bíróságot.

225

E tekintetben hangsúlyozni kell azonban, hogy az időközben meghozott, a 2021. július 15‑iBizottság kontra Lengyelország (Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer) ítélet (C‑791/19, EU:C:2021:596) 164–177. pontjában a Bíróság helyt adott e kifogásnak, és ebből következően megállapította, hogy a Lengyel Köztársaság – mivel ilyen diszkrecionális jogkört biztosított a fegyelmi tanács elnökének, és ezért nem biztosította, hogy a fegyelmi ügyeket „törvény által létrehozott” bíróság vizsgálja meg – nem teljesítette az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdéséből eredő kötelezettségeit.

226

Úgy tűnik tehát, hogy amikor a nemzeti bíróságoknak le kell vonniuk a Bíróságnak a jelen ítélet 222. és 225. pontjában említett ítéleteiből eredő következtetéseket, adott esetben meg kell vizsgálniuk, és ennélfogva „hivatkozniuk” kell az ezen ítéletekben szóban forgóhoz hasonló, az „ítélkező testületek kijelölésére” vagy „módosítására” vonatkozó nemzeti rendelkezésekre, annak érdekében, hogy valamely konkrét esetben megállapítsák, hogy az említett nemzeti rendelkezések alkalmazása és az uniós joggal való összeegyeztethetetlenség következtében a nemzeti bíróságnak „szabálytalan az összetétele”, illetve „abban olyan személy vesz részt, aki a határozathozatalra nem jogosult vagy nem alkalmas”. Ezáltal azonban az érintett nemzeti bíróságok megszegnék a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 55. cikkének 4. §‑ában foglalt tilalmakat. E tilalmak egyébként általánosabb jelleggel alkalmazandók a jogalany arra alapított esetleges kifogásai ellenére, hogy akár az ügyek elosztására, akár az ítélkező testületek kijelölésére vagy módosítására vonatkozó nemzeti rendelkezések, illetve az ilyen rendelkezések alkalmazása ellentétes a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bírósághoz való joghoz fűződő uniós jogi követelményekkel.

227

A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 55. cikkének 4. §‑a, és ebből következően a módosító törvény 8. cikke is sérti az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének és a Charta 47. cikkének együttes rendelkezéseit.

228

Végül az uniós jog elsőbbsége elvének állítólagos megsértését illetően emlékeztetni kell arra, hogy ez az elv arra kötelezi a nemzeti bíróságot, amelynek feladata, hogy a hatásköre keretei között uniós jogi rendelkezéseket alkalmazzon, hogy az előtte folyamatban lévő jogvitában biztosítsa e jog követelményeinek teljes érvényesülését. Így különösen, a saját hatáskörében mellőznie kell minden olyan – akár későbbi – nemzeti szabályozás vagy gyakorlat alkalmazását, amely ellentétes az uniós jog valamely közvetlen hatályú rendelkezésével, anélkül hogy kérnie kellene, vagy meg kellene várnia e nemzeti szabályozás vagy gyakorlat jogalkotói vagy bármilyen egyéb alkotmányos úton történő megsemmisítését (lásd ebben az értelemben: 1978. március 9‑iSimmenthal ítélet, 106/77, EU:C:1978:49, 24. pont; 2022. február 22‑iRS [Az alkotmánybíróság határozatainak hatása] ítélet, C‑430/21, EU:C:2022:99, 53. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

229

Márpedig, amint az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, a Charta 47. cikkének ilyen közvetlen hatálya van (lásd többek között: 2019. július 29‑iTorubarov ítélet, C‑556/17, EU:C:2019:626, 56. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), továbbá a jelen ítélet a 78. pontjában felidézte, hogy ugyanez vonatkozik az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdésére is.

230

Ennélfogva a jelen ítélet 198. és 220. pontjában említett nemzeti rendelkezések sérthetik az uniós jog elsőbbségének elvét is, mivel éppen az általuk előírt tilalmak miatt akadályát képezhetik annak, hogy az érintett lengyel bíróságok mellőzzék bizonyos, a közvetlen hatályú uniós jogi rendelkezésekkel ellentétesnek ítélt rendelkezések alkalmazását.

231

A fentiek összességére tekintettel helyt kell adni az első kifogásnak, amennyiben az az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdése és a Charta 47. cikke együttes rendelkezéseinek, valamint az uniós jog elsőbbsége elvének megsértésére hivatkozik.

232

Második kifogásában, amelyet negyedikként kell megvizsgálni, a Bizottság lényegében azt állítja, hogy a bíróság vagy a bíró függetlenségével kapcsolatos kérdések „horizontális kérdéseknek” minősülnek, amelyeket az uniós jog hatálya alá tartozó ügyben eljáró valamennyi nemzeti bíróság köteles megvizsgálni – az in limine litist és az elsőfokú határozathozatalt is ideértve –, többek között az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdése és a Charta 47. cikke alapján, és amelyek tekintetében jogosultsággal kell rendelkeznie arra, hogy az EUMSZ 267. cikk alapján előzetes döntéshozatal iránti kérelmet nyújtson be a Bírósághoz, és ezt követően – az uniós jog elsőbbsége elvének megfelelően – szükség esetén mellőznie kell minden olyan nemzeti rendelkezés alkalmazását, amely ellentétes a Bíróság által értelmezett uniós jog e rendelkezéseivel. Az ilyen kérdések nem minősülnek valamely különálló jogterület sajátos jogi kérdéseinek, amelyek erre tekintettel, valamely állítólagosan szakosodott bíróság kizárólagos hatáskörébe tartozhatnának.

233

A Lengyel Köztársaság tehát nem teljesítette az említett uniós jogi rendelkezésekből és az elsőbbség elvéből eredő kötelezettségeit, mivel először is a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikkének 2. §‑a értelmében a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács kizárólagos hatáskörébe utalta a bírák kizárásával és az olyan ügyek elbírálására hatáskörrel rendelkező bíróság kijelölésével kapcsolatos kérdések elbírálását, amelyben valamely bíróság vagy bíró függetlenségének hiányát kifogásolják, továbbá kötelezte az olyan ügyben eljáró bíróságot, amely előtt ilyen kérdések merülnek fel, hogy továbbítsa azokat e tanácsnak, még ha ez utóbbi nem is rendelkezik hatáskörrel az érintett ügy érdemi elbírálására.

234

Ezzel a lengyel jogalkotó ezenkívül meg kívánta akadályozni a jogvitában eljáró nemzeti bíróságokat egyrészt abban, hogy adott esetben a Bírósághoz intézett kérdések útján megvizsgálják, hogy az e jogvitát elbíráló igazságügyi hatóság megfelel‑e a függetlenség és pártatlanság uniós jogból eredő követelményeinek, másrészt abban, hogy ilyen függetlenség és pártatlanság hiányában a nemzeti bíróságok eleget tegyenek a Bíróság által az A. K. és társai ítéletben foglalt kötelezettségüknek, és mellőzzék azon nemzeti rendelkezés alkalmazását, amely az ilyen jogvita elbírálására vonatkozó hatáskört ezen igazságügyi hatóság számára tartja fenn. Az ily módon vitatott nemzeti rendelkezés arra is irányul, hogy megakadályozza a nemzeti bíróságokat abban, hogy saját kezdeményezésükre vagy az eljárásban részt vevő valamely fél kérelmére megvizsgálják az e követelményeknek meg nem felelő bíró kizárásának vagy e tekintetben a Bírósághoz fordulásnak a szükségességét.

235

Másodszor, a jelen ítélet 232. pontjában említett uniós jogi rendelkezéseket és elveket a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 82. cikke 2–5. §‑ának rendelkezései is sértik. E nemzeti rendelkezések ugyanis azáltal, hogy előírják egyrészt, hogy kizárólag a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács rendelkezik hatáskörrel a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) előtt folyamatban lévő ügyekben a valamely bíró vagy bíróság függetlenségével kapcsolatos jogi kérdések elbírálására, másrészt, hogy e tanácsot az ilyen határozat meghozatala során nem köti a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) egyetlen más határozata sem, végül pedig, hogy az említett tanács határozatai a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) minden más ítélkező testületére kötelezőek, megfosztják a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) többi tanácsába tartozó ítélkező testületeket attól a lehetőségtől, hogy ilyen jogi kérdésekről határozzanak, és e tekintetben kérdést intézzenek a Bírósághoz.

236

Harmadszor, az uniós jog e rendelkezéseit és elvét sérti a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikkének 4–6. §‑a, amely a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács kizárólagos hatáskörébe utalta valamennyi – mind a rendes, mind a közigazgatási – lengyel bíróság jogerős határozatai jogellenességének megállapítása iránti kereset elbírálására, ideértve a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) többi tanácsa jogerős határozatait is, ha a jogellenesség abban áll, hogy megkérdőjelezi annak a bírói tisztségre kinevezett személynek a jogállását, aki a szóban forgó ügyben határozatot hozott, mivel az ilyen kereseteket attól függetlenül be lehet nyújtani, hogy az érintett fél kimerítette‑e a rendelkezésére álló egyéb jogorvoslati lehetőségeket. Az ilyen nemzeti rendelkezések ugyanis megakadályozzák, hogy a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) említett többi tanácsa döntsön e tárgyban, és hogy e tekintetben esetleg előzetes döntéshozatalra irányuló kérdéseket terjesszen a Bíróság elé.

237

Negyedszer, az uniós jognak a jelen ítélet 232. pontjában említett rendelkezéseit és elvét sértik továbbá a módosító törvény 10. cikkének átmeneti rendelkezései, amelyek mindenekelőtt azt írják elő, hogy a lengyel bíróságoknak, ideértve a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) többi tanácsát is, 2020. február 21. előtt át kell tenniük a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanácshoz az ugyanazon év február 14‑én folyamatban lévő, azon kérdésekre vonatkozó ügyeket, amelyek ezentúl e tanács kizárólagos hatáskörébe tartoznak, majd e tanács ebben az esetben visszavonhatja az áttevő bíróság által korábban végzett cselekményeket, amelyek esetleg a Bírósághoz irányuló előzetes döntéshozatal iránti kérelmet is magukban foglalhatnak, és végül, hogy az ilyen ügyekben 2020. február 14. után végzett cselekmények, mint például egy esetleges előzetes döntéshozatal iránti kérelem, hatálytalanok.

238

Védekezésében a Lengyel Köztársaság elsősorban azt állítja, hogy a Bizottság tévesen értelmezi az A. K. és társai ügyben hozott ítéletet. Ebből az ítéletből ugyanis kizárólag az következik, hogy amennyiben valamely fél azt állítja, hogy az ügyének a rendes körülmények között hatáskörrel rendelkező bíróság általi vizsgálata sértené a Charta 47. cikkéből eredő jogait, az eljáró bíróság jogosult az ilyen kifogásról dönteni, és annak megalapozottsága esetén az ügyet egy másik bíróság elé áttenni, amely a függetlenség szükséges garanciáit biztosítja, és amely – az ilyen garanciákat nem biztosító bíróság hatáskörét fenntartó rendelkezések hiányában – a törvény szerint hatáskörrel rendelkezik.

239

Ezzel szemben az említett ítéletből nem következik, hogy minden nemzeti bíróságnak joga volna az ilyen típusú ügyek elbírálására. A Bizottság érvelése ráadásul figyelmen kívül hagyja a törvény által létrehozott bírósághoz való jogra vonatkozó követelményt, amely kizárja, hogy a hatáskörrel rendelkező bíróság meghatározása az igazságügyi hatóságok mérlegelési jogkörébe tartozzon. Az A. K. és társai ítéletben a Bíróság tehát nem arra biztosított hatáskört a szóban forgó kérdést előterjesztő bíróságok számára, hogy jogalap nélkül fogadjanak el aktusokat, hanem arra, hogy a polgári perrendtartás 200. cikke 14. §‑ának megfelelően a szóban forgó ügyeket áttegyék egy másik olyan bírósághoz, amelynek hatásköre a parlament aktusából ered. A tagállamok egyetlen kötelezettsége e tekintetben az, hogy az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdésében előírtaknak megfelelően biztosítsák, hogy az uniós joggal összefüggő ügyek az e rendelkezés által megkövetelt garanciákat nyújtó bíróságok elé kerüljenek.

240

Ezenkívül az A. K. és társai ítéletben szereplő eset nem függ össze a vitatott nemzeti rendelkezésekkel, amennyiben azok olyan bíróság álláspontjára vonatkoznak, amelyhez kizárás iránti kérelemmel, valamely bíróság függetlenségével kapcsolatos jogi kérdéssel vagy egy jogerős határozat jogszerűségével kapcsolatos kétséggel fordultak.

241

Másodsorban, ami közelebbről a vitatott nemzeti rendelkezések tartalmát illeti, a Lengyel Köztársaság először is a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikkének 2. §‑ával kapcsolatban hangsúlyozza, hogy a kizárás iránti kérelem elbírálása a lengyel jogban soha nem tartozott az érintett bíró vagy bíróság hatáskörébe, hanem azt, korábban, vagy ugyanazon bíróság egy másik ítélkező testületének, vagy egy magasabb szintű bíróságnak kellett elvégeznie. E nemzeti rendelkezés tehát nem fosztja meg azokat a bírákat vagy bíróságokat, amelyek előtt ilyen előkérdés felmerül, valamely korábban meglévő hatáskörüktől. Ez a rendelkezés egyszerűen azt írja elő, hogy ha bizonyos bírák kizárását megalapozó kifogások a függetlenségükre vonatkoznak, e kérdést ezentúl a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanácshoz kell áttenni. Az egyes tagállamok azonban továbbra is szabadon határozhatják meg, hogy az ilyen típusú ügyeket melyik bíróság bírálja el, hiszen az uniós jog csak azt írja elő, hogy az ilyen ügyek elbírálására hatáskörrel felruházott bíróság biztosítsa az EUSZ 19. cikke (1) bekezdésének második albekezdésében említett garanciákat.

242

Másodszor, ami a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikkének 4–6. §‑át illeti, a jogerős határozat jogellenességének megállapítása nem minősül olyan „előkérdésnek”, amely egy másik eljárás keretében in limine litis vizsgálható lenne, hanem az rendkívüli jogorvoslati kérelem benyújtását követeli meg, amely per definitionem csak egy ilyen jogerős határozat meghozatala esetén terjeszthető elő, mégpedig a törvény szerint hatáskörrel rendelkező bírósághoz, amelynek szükségszerűen különböznie kell az e határozatot meghozó bíróságtól. E nemzeti rendelkezések továbbá a felek számára biztosított eljárási garanciákat is megerősítik, mivel előírják, hogy a jogorvoslat egy sajátos típusát a Sąd Najwyższyn (legfelsőbb bíróság) az igazságszolgáltatás függetlenségével kapcsolatos kérdések vizsgálatára szakosodott tanácsban kell elbírálni.

243

Harmadszor, ami a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 82. cikkének 2–5. §‑át illeti, a Lengyel Köztársaság hangsúlyozza, hogy e törvény 1. cikke 1. pontja a) alpontjának megfelelően a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) feladata, hogy a hatáskörébe tartozó valamennyi ügyet érintő jogi kérdésről határozzon. E tekintetben a második kifogás teljes egészében azon az állítólagos követelményen alapul, hogy amennyiben az ilyen jogi kérdések az igazságszolgáltatás függetlenségére vonatkoznak, azokat azoknak a bíróságoknak kell eldönteniük, amelyek előtt e kérdések felmerülnek, amely követelmény fennállását a Bizottság semmilyen módon nem támasztotta alá. Valamely jogi kérdés eldöntésére irányuló eljárásnak végeredményben éppen az a célja, hogy olyan összetett kérdés esetén, amely értelmezési eltérésekhez vezethet, lehetőséget adjon azon bíróság számára, amely előtt ilyen kérdés merült fel, hogy a szükséges felvilágosítások megszerzése, valamint a jogbiztonság érdekében az ítélkezési gyakorlatban tapasztalható jelentős és tartós eltérések megelőzése céljából e kérdés vizsgálatát valamely magasabb szintű szakosodott testülethez tegye át. Ezen túlmenően egy ilyen mechanizmus nem kötelezi az érintett bíróságokat, hogy valamely jogi kérdésben döntéshozatalt kérjenek, hanem lehetőséget ad nekik erre, és az ilyen döntés csak a jog értelmezésére vonatkozik, nem pedig annak alkalmazására, amely a szóban forgó jogvita érdemében eljáró bíróság hatáskörében marad.

244

Negyedszer, a módosító törvény 10. cikkében foglalt átmeneti rendelkezések hatályukat vesztették, és azok egyébként is csak azt biztosították, hogy – a törvény által létrehozott bírósághoz való jognak megfelelően – a hatáskörrel már nem rendelkező bíróságok a szóban forgó ügyeket áttegyék az ezentúl hatáskörrel rendelkező bírósághoz.

245

Harmadsorban, a Lengyel Köztársaság úgy véli, hogy a vitatott nemzeti rendelkezések nem korlátozzák a lengyel bíróságok azon jogkörét, hogy előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel forduljanak a Bírósághoz, amennyiben ezek a bíróságok hatáskörük és illetékességük keretében járnak el. Továbbá, mivel a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács végső fokon eljáró bíróság, minden olyan esetben köteles előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjeszteni a Bíróság elé, amikor kétségei merülnek fel az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének értelmezésével kapcsolatban, ami így a gyakorlatban növelné azon esetek számát, amelyekben előzetes döntéshozatal céljából a Bírósághoz kell fordulni, és ezáltal növekedne a Charta 47. cikkéből eredő jogok gyakorlásának hatékonysága.

246

Egyébiránt a módosító törvény 10. cikkében foglalt átmeneti rendelkezések nem hatalmazzák fel a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanácsot az előzetes döntéshozatal iránti kérelem visszavonására, mivel ez a tanács, az uniós jog értelmezésével kapcsolatos kétség esetén, éppen ellenkezőleg, köteles egyrészt a korábban feltett kérdések fenntartására, másrészt arra, hogy ilyen kérdéseket ő maga is előterjesszen. Ezek az átmeneti rendelkezések továbbá csak akkor teszik lehetővé a korábbi jogi aktusok visszavonását, ha azok megakadályozzák, hogy az adott ügyet „a jogszabályoknak megfelelően” bírálják el, ami per definitionem nem állhat fenn az előzetes döntéshozatal iránti kérelem esetében. Az említett átmeneti rendelkezések azt sem tiltják, hogy a nemzeti bíróságok, amelyek kötelesek az előttük korábban folyamatban lévő ügyeket áttenni, előzetes döntéshozatali kérdéseket nyújtsanak be, amint azt egyébiránt a közelmúltban a Bírósághoz benyújtott számos, a bírói függetlenség követelményeire vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem mutatja.

247

Negyedsorban, a Bizottság nem támasztotta alá a második kifogást az uniós jog elsőbbsége elvének megsértése tekintetében, és a vitatott nemzeti rendelkezések nem olyan normák közötti ütközésre vonatkoznak, amelyekben ezt az elvet alkalmazni kellene.

248

Válaszában a Bizottság kifejti, hogy a második kifogás lényegében azt rója fel, hogy a szóban forgó uniós jogi követelmények betartásának elbírálására vonatkozó kizárólagos hatáskört megvonták az addig hatáskörrel rendelkező különböző nemzeti bíróságoktól, illetve a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) tanácsaitól, és minden különösebb elfogadható indok nélkül egy új, szakosodott bíróságnak nem tekinthető bírósági tanácshoz utalták. Egyrészt ugyanis ez az új bírói tanács a Lengyel Köztársaság 10000 bírájából mindössze 20 bíróból áll, így jelentősen gyengül a jogalanyok bírói jogvédelemhez való joga és az uniós jog tényleges érvényesülése, holott a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy minden nemzeti bíróságnak a lehető legteljesebb mértékben alkalmaznia kell az uniós jognak a bírák függetlenségére vonatkozó rendelkezéseit. Másrészt, mivel a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanácsnak valamennyi tagját az új összetételű KRS javaslatára nevezték ki, azaz éppen olyan körülmények között, amelyekre nagyon gyakran hivatkoznak a bírói függetlenség hiányára alapított kizárás iránti kérelmek, felmerül a kérdés, hogy ez a tanács pártatlanul bírálja‑e el az ilyen ügyeket.

249

Az EUMSZ 267. cikkel kapcsolatban a Bizottság azt állítja, hogy tekintettel különösen az igazságszolgáltatási reformok kontextusára, amelyben a vitatott nemzeti rendelkezéseket elfogadták, valamint a lengyel hatóságok által az e cikkel létrehozott előzetes döntéshozatali mechanizmus megfelelő működésének megakadályozása érdekében tett ismételt intézkedésekre, nyilvánvaló, hogy ezek a nemzeti rendelkezések mesterségesen elvonták a korábban hatáskörrel rendelkező nemzeti bíróságok hatásköréből a bírák függetlensége „horizontális kérdésének” vizsgálatát – amely minden ügyben felmerülhet –, méghozzá azzal a céllal, hogy megfosszák e nemzeti bíróságokat attól a lehetőségtől, hogy e területen kérdéseket terjesszenek a Bíróság elé, megsértve ezzel az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésének harmadik albekezdésével összefüggésben értelmezett EUMSZ 267. cikket.

250

A Bizottság e tekintetben arra hivatkozik továbbá, hogy azok a nemzeti szabályok, amelyek – mint a jelen esetben is – azt vonhatják maguk után, hogy a nemzeti bíróságok inkább tartózkodnak attól, hogy előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesszenek a Bíróság elé, sértik a nemzeti bíróságoknak az EUMSZ 267. cikk szerinti jogosultságait. Ami azt az érvet illeti, hogy e cikk hatékony érvényesülését erősíti, ha a teljes hatáskört egy olyan bíróságnak adják át, amelynek határozatai ellen nincs jogorvoslati lehetőség, figyelmen kívül hagyja a cikk rendszerét, amely szerint az alsóbb szintű bíróságoknak lehetőségük van arra, hogy a Bírósághoz forduljanak.

251

Az uniós jog elsőbbségének elvét illetően a Bizottság jelzi, hogy mind az indokolással ellátott véleményben, mind a keresetlevélben hangsúlyozta, hogy a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács kizárólagos hatásköre az érintett ügyek három kategóriájára vonatkozóan megakadályozza a lengyel bíróságokat abban, hogy mellőzzék azon nemzeti rendelkezések alkalmazását, amelyek értelmében az uniós jog hatálya alá tartozó ügyek elbírálására olyan bíróságok és bírák rendelkeznek hatáskörrel, amelyek nem felelnek meg a bírák függetlenségére vonatkozó uniós jogi követelményeknek.

252

Viszonválaszában a Lengyel Köztársaság úgy érvel, hogy a Bizottság a válaszában „új kifogásokat” hoz fel, amikor azt állítja, hogy a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács, amely pedig 2018 óta létezik, és amely tagjainak kinevezési feltételei jól ismertek, nem független és pártatlan. Márpedig, mivel e kifogások nem az eljárás megindítását követően felmerült információkra vonatkoznak, és mivel a Bizottság a függetlenség és pártatlanság állítólagos hiányával kapcsolatos állításait csak a negyedik, kizárólag a fegyelmi tanácsot érintő kifogás alátámasztására fogalmazta meg, az említett kifogások elkésettek, és azokat az eljárási szabályzat 127. cikke (1) bekezdésének megfelelően el kell utasítani.

253

E tagállam szerint ezen „új kifogások” mindenképpen megalapozatlanok. Ugyanis önmagában az a tény, hogy a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács bíráit – az összes többi lengyel bíróhoz hasonlóan – a KRS‑hez hasonló szerv közreműködésével nevezik ki, nem alkalmas arra, hogy e bírák politikai hatalomtól való függőségét eredményezze. Ezen túlmenően az e tanács által kialakított ítélkezési gyakorlat teljes mértékben bizonyítja függetlenségét és pártatlanságát.

254

Továbbá, a Bizottság tévesen értelmezi a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikke 4–6. §‑ának hatályát, amikor azt állítja, hogy ez a nemzeti rendelkezés megfosztja a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) többi tanácsát a jogerős határozat jogellenességének megállapítására irányuló keresetek elbírálására vonatkozó hatáskörétől, amennyiben a szóban forgó jogellenesség a bírói tisztségre kinevezett személy jogállásának megkérdőjelezésében áll. A Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) e különböző tanácsainak hatáskörét ugyanis a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 23–25. cikke határozza meg, amely a polgári ügyekben való határozathozatal hatáskörét a polgári tanács, a büntetőügyekben történő határozathozatalét a büntetőtanács, a többek között a munkajogi és társadalombiztosítási jogi ügyekben való határozathozatalét pedig a munkaügyi és társadalombiztosítási tanács számára tartja fenn. Márpedig ezen hatáskörök egyike sem vonatkozik azokra az ügyekre, amelyekben a bíró megbízatásának fennállását kérdőjelezik meg, amely tárgy a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács kizárólagos hatáskörébe tartozik.

255

A Bizottság egyáltalán nem bizonyította egyrészt, hogy az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdése előírná az annak biztosítására vonatkozó kötelezettséget, hogy a jogerős határozat jogellenességének megállapítása iránti kereseteket a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) valamennyi tanácsa megvizsgálja, másrészt azt sem, hogy az uniós jogot a korábbi nemzeti rendelkezések alapján hatékonyan alkalmazták, a vitatott nemzeti rendelkezések alapján azonban már nem fogják így alkalmazni.

256

Ami a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 82. cikkének 2–5. §‑át illeti, önkényes a Bizottság azon állítása, miszerint a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács nem minősül szakosodott bíróságnak, hiszen ez a tanács tapasztalt jogászokból áll, akik legalább posztdoktori szintű oklevéllel rendelkeznek.

257

Végül a vitatott nemzeti rendelkezések nem akadályozzák meg sem a hatáskörrel rendelkező, sem pedig a hatáskörrel nem rendelkező bíróságokat abban, hogy előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesszenek a Bíróság elé, és a Bizottság azt sem fejti ki, hogy e nemzeti rendelkezések hogyan eredményezhetnék azt, hogy a nemzeti bíróságokat eltántorítsák az ilyen kérdések feltevésétől, vagy arra késztessék őket, hogy visszavonják azokat.

258

A jelen ítélet 188–190. pontjában felidézett elveken túlmenően emlékeztetni kell arra is, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 258. cikk alapján benyújtott kereset keretében a Bizottság által az érintett tagállamhoz intézett felszólító levél, majd a Bizottság által kibocsátott indokolással ellátott vélemény körülhatárolja a jogvita tárgyát, amely így már nem terjeszthető ki. E tagállam számára ugyanis az észrevételek előterjesztésének lehetősége – még akkor is, ha úgy ítéli meg, hogy azzal nem kíván élni – az EUM‑Szerződés által előírt lényeges garanciának minősül, és annak betartása a tagállami kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás szabályszerűségének lényeges formai követelménye. Következésképpen ezen indokolással ellátott véleménynek és a Bizottság keresetének ugyanazokon a kifogásokon kell alapulniuk, mint amelyek a pert megelőző eljárást megindító felszólító levélben szerepelnek (2016. szeptember 22‑iBizottság kontra Cseh Köztársaság ítélet, C‑525/14, EU:C:2016:714, 17. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

259

A pert megelőző eljárásnak ugyanis az a célja, hogy alkalmat biztosítson az érintett tagállam számára egyrészt az uniós jogból eredő kötelezettségeinek teljesítésére, másrészt pedig a Bizottság által megfogalmazott kifogások ellen védekezésül felhozott jogalapjainak a hatékony érvényesítésére. Ezen eljárás szabályos lefolytatása az EUM‑Szerződés által előírt lényeges biztosítéknak minősül nemcsak az érintett tagállam jogainak védelme, hanem annak biztosítása érdekében is, hogy az esetleges peres eljárásnak egyértelműen meghatározott jogvita legyen a tárgya (2022. március 8‑iBizottság kontra Egyesült Királyság [Az alulértékeléssel elkövetett csalás elleni küzdelem] ítélet, C‑213/19, EU:C:2022:167, 131. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

260

Márpedig a jelen esetben meg kell állapítani, hogy – amint arra a Lengyel Köztársaság helyesen hivatkozik – a Bizottság sem a pert megelőző eljárás során, sem pedig a keresetlevélben nem állította, hogy az általa a második kifogás keretében vitatott nemzeti rendelkezések sértenék az uniós jogot a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács összetétele miatt, amelyre e nemzeti rendelkezések kizárólagos hatáskört ruháznak, és különösen, a pártatlanság esetleges hiánya miatt, amely e tanácsot e hatáskör gyakorlása során befolyásolhatja, tekintettel többek között az e tanács tagjainak kinevezésére vonatkozó szabályokra, annak ellenére, hogy a Bizottságnak tudomása volt erről az összetételről és a kinevezésre vonatkozó szabályokról.

261

A Bizottság azzal, hogy e megfontolásokat csak a válasz szakaszában terjeszti elő, olyan új érvekre hivatkozik, amelyek lényegesen megváltoztathatják a második kifogás addigi tartalmát.

262

Ezen érvek, mivel azokat késedelmesen, a jelen ítélet 258. és 259. pontjában felidézett követelmények megsértésével fogalmazták meg, elfogadhatatlanok, ezért azokat el kell utasítani.

263

Elsősorban meg kell jegyezni, hogy a jelen ítélet 63–74. pontjában felidézett elvekből az következik, hogy míg a bírósági hatáskörök valamely tagállamon belüli megosztása vagy átszervezése főszabály szerint az EUSZ 4. cikk (2) bekezdésében biztosított tagállami szabadság körébe tartozik (lásd analógia útján: 2016. december 21‑iRemondis ítélet, C‑51/15, EU:C:2016:985, 47. pont), ennek azonban többek között az a feltétele, hogy az ilyen megosztás vagy átszervezés ne sértse a jogállamiság EUSZ 2. cikkben foglalt értékének tiszteletben tartását, valamint az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdéséből e tekintetben eredő követelményeket, ideértve az uniós jogot értelmező és alkalmazó bíróságok függetlenségére, pártatlanságára és törvény általi előzetes létrehozására vonatkozó követelményeket is.

264

Másodsorban emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság valóban többször elismerte, hogy valamely tagállam a bírósági hatáskörök megosztásával kapcsolatos hatáskörének gyakorlása során bizonyos körülmények között arra kényszerülhet, hogy egyetlen fórumra vagy több decentralizált fórumra ruházzon bizonyos, az uniós jog hatálya alá tartozó anyagi jogi kérdések elbírálására vonatkozó kizárólagos hatáskört.

265

E tekintetben a Bíróság többek között hangsúlyozta, hogy az a tény, hogy valamely konkrét anyagi jogi jogvita egyetlen bíróság kizárólagos hatáskörébe tartozik, adott esetben lehetővé teheti e bíróság számára, hogy olyan különleges szakértelemre tegyen szert, amely alkalmas arra, hogy korlátozza az eljárások átlagos időtartamát, vagy hogy az egész nemzeti területen egységes gyakorlatot biztosítson, és ezáltal hozzájáruljon a jogbiztonsághoz (lásd ebben az értelemben: 2013. június 27‑iAgrokonsulting‑04 ítélet, C‑93/12, EU:C:2013:432, 56. pont). A Bíróság azt is megállapította, hogy kevesebb, de a helyi bíróságoknál magasabb szintű decentralizált bíróság kijelölése, amelyek bírái nagyobb szakmai tapasztalattal rendelkeznek, elősegítheti a homogénebb és szakszerűbb igazságszolgáltatást az érintett uniós anyagi jog területén, valamint az egyének e jogból eredő jogainak hatékonyabb védelmét (2015. február 12‑iBaczó és Vizsnyiczai ítélet, C‑567/13, EU:C:2015:88, 46. és 58. pont).

266

Noha így az egyes tagállamok feladata, hogy belső jogrendjükben kijelöljék a hatáskörrel rendelkező bíróságokat, és meghatározzák a bírósághoz fordulás azon eljárási szabályait, amelyek célja a jogalanyok uniós jogból eredő jogainak védelme, továbbra is a tagállamok felelőssége, hogy minden esetben biztosítsák e jogok hatékony védelmét. E tekintetben, amint az az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, a bírósághoz fordulás azon eljárási szabályai, amelyek célja, hogy biztosítsák a jogalanyok uniós jogból eredő jogainak védelmét, többek között nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását, és ez a követelmény úgyszintén érvényes az e jogra alapított keresetek elbírálására hatáskörrel rendelkező bíróságok kijelölésére. Az említett követelménynek e tekintetben való meg nem felelés ugyanis ugyanúgy sértheti a hatékony bírói jogvédelem elvét, mint az eljárási szabályok meghatározása tekintetében való meg nem felelés (lásd ebben az értelemben: 2008. április 15‑iImpact ítélet, C‑268/06, EU:C:2008:223, 44–48. pont; 2013. június 27‑iAgrokonsulting‑04 ítélet, C‑93/12, EU:C:2013:432, 35–37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2018. október 24‑iXC és társai ítélet, C‑234/17, EU:C:2018:853, 22. és 23. pont).

267

A jelen esetben meg kell jegyezni, hogy a Bizottság a keresetében nem állítja, és végképp nem bizonyítja, hogy a vitatott nemzeti rendelkezések által a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács javára megvalósított hatásköri koncentráció olyan eljárási hátrányokat okozhat, amelyek önmagukban alkalmasak arra, hogy sértsék az uniós jogrend által biztosított jogok tényleges érvényesülését azáltal, hogy a jogalanyok számára gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé teszik e jogok gyakorlását.

268

Mindemellett, harmadsorban, meg kell jegyezni, hogy az uniós anyagi jogi rendelkezésekhez kapcsolódó hatásköröktől eltérően, amelyekről többek között a jelen ítélet 265. és 266. pontjában említett ítéletek alapjául szolgáló ügyekben volt szó, a Bizottság által a második kifogásában vitatott, bírósági hatáskörök átszervezése és koncentrációja az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének és a Charta 47. cikkének rendelkezéseiből eredő bizonyos követelményekre vonatkozik, vagyis olyan rendelkezésekre, amelyek egyszerre alkotmányosak és eljárási jellegűek, és amelyek betartását ezenkívül általánosan biztosítani kell az uniós jog alkalmazásának valamennyi anyagi jogi területén és az e területekkel kapcsolatos ügyekben eljáró valamennyi nemzeti bíróság előtt.

269

Amint ugyanis arra a jelen ítélet 69. pontja emlékeztet, az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdése konkretizálja az EUSZ 2. cikkben kimondott jogállamiság értékét, és e tekintetben arra kötelezi a tagállamokat, hogy olyan jogorvoslati és eljárási rendszert hozzanak létre, amely az uniós jog által szabályozott valamennyi területen biztosítja a jogalanyok hatékony bírói jogvédelemhez való jogának tiszteletben tartását, mivel a hatékony bírói jogvédelem elve, amelyre az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdése hivatkozik, jelenleg a Charta 47. cikkében rögzített uniós jogi alapelv.

270

E tekintetben e két utóbbi uniós jogi rendelkezés és ez az általános elv szoros kapcsolatban áll az uniós jog elsőbbségének elvével. Ennek az elvnek a nemzeti bíróságok általi érvényesítése hozzájárul ugyanis az uniós jog által a magánszemélyek számára biztosított jogok hatékony védelmének biztosításához (lásd ebben az értelemben: 2010. szeptember 8‑iWinner Wetten ítélet, C‑409/06, EU:C:2010:503, 53–55. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

271

Márpedig az uniós jog elsőbbségének elve, amely szintén alkotmányos jellegű, a jelen ítélet 228. pontjában felidézett állandó ítélkezési gyakorlat szerint megköveteli, hogy azok a nemzeti bíróságok, amelyek feladata, hogy a hatáskörük keretei között uniós jogi rendelkezéseket alkalmazzanak, az előttük folyamatban lévő jogvitákban biztosítsák e rendelkezések teljes érvényesülését, szükség esetén – saját hatáskörükben – mellőzve az uniós jog valamely közvetlen hatályú rendelkezésével ellentétes nemzeti rendelkezések alkalmazását, anélkül hogy kérelmezniük kellene, vagy meg kellene várniuk, hogy e nemzeti rendelkezést jogalkotói vagy bármilyen egyéb alkotmányos eljárásban előzetesen megsemmisítsék.

272

A Bíróság így megállapította, hogy az uniós jog természetében rejlő követelményekkel összeegyeztethetetlen valamely nemzeti jogrendszer minden olyan rendelkezése, illetve minden olyan jogalkotási, közigazgatási vagy bírósági gyakorlat, amely csökkentené az uniós jog hatékonyságát azáltal, hogy megfosztja az e jog alkalmazására hatáskörrel rendelkező bíróságot azon jogtól, hogy már az alkalmazás időpontjában minden szükséges lépést megtehessen annak érdekében, hogy a közvetlenül alkalmazandó uniós normák teljes hatékonyságának esetleges akadályát képező nemzeti jogszabályi rendelkezésektől eltekintsen (2018. december 4‑iMinister for Justice and Equality és Commissioner of An Garda Síochána ítélet, C‑378/17, EU:C:2018:979, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

273

A Bíróság megállapította, hogy ilyen helyzet állna elő akkor, ha az uniós jogi rendelkezés és a később elfogadott nemzeti törvény közötti ellentmondás esetén az összeütközés feloldása nem az uniós jog alkalmazására köteles bíróság számára lenne fenntartva (2018. december 4‑iMinister for Justice and Equality és Commissioner of An Garda Síochána ítélet, C‑378/17, EU:C:2018:979, 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), hanem más, saját mérlegelési jogkörrel felruházott hatóság számára, még akkor is, ha az uniós jog teljes érvényesülésének ilyen akadálya csak átmeneti lenne (2010. szeptember 8‑i ítélet, Winner Wetten, C‑409/06, EU:C:2010:503, 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

274

Márpedig, amint arra a jelen ítélet 128. pontja emlékeztet, az uniós jogrend sajátos jellemzői és autonómiája megőrzésének biztosítása érdekében a Szerződések az uniós jog értelmezése terén a koherencia és egységesség biztosítására irányuló bírósági rendszert hoztak létre, és ennek keretében a nemzeti bíróságok és a Bíróság feladata biztosítani mind az uniós jog teljes körű alkalmazását valamennyi tagállamban, mind pedig a jogalanyok e jogból eredő jogainak hatékony bírói védelmét.

275

A Bíróság ítélkezési gyakorlatából az is kitűnik, hogy az így kialakított bírósági rendszer sarokkövét az EUMSZ 267. cikkben előírt előzetes döntéshozatali eljárás alkotja, amely a bíróságok közötti párbeszédnek a Bíróság és a tagállami bíróságok közötti létrehozatalával az uniós jog egységes értelmezésének biztosítására irányul, lehetővé téve ezáltal az uniós jog koherenciájának, teljes érvényesülésének és autonómiájának, valamint végső soron a Szerződésekkel létrehozott jog sajátos jellegének biztosítását (2018. október 24‑iXC és társai ítélet, C‑234/17, EU:C:2018:853, 41. pont).

276

Ebben az összefüggésben a Bíróság többek között úgy ítélte meg, amint arra a jelen ítélet 129–131. pontja emlékeztet, hogy a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bírósághoz való alapvető jog magában foglalja, hogy az uniós jogot alkalmazó valamennyi nemzeti bíróság köteles megvizsgálni, hogy összetételénél fogva ilyen bíróságnak minősül‑e, amennyiben e kérdést illetően komoly kétség merül fel, mivel e vizsgálat szükséges ahhoz a bizalomhoz, amelyet a bíróságoknak egy demokratikus társadalomban a jogalanyokban kelteniük kell, vagy pedig azt, hogy az ilyen nemzeti bíróságnak bizonyos körülmények között lehetőséggel kell rendelkeznie annak vizsgálatára, hogy a bíró kinevezési eljárásának szabálytalansága eredményezhette‑e ezen alapvető jog megsértését.

277

Ennek megfelelően indokolt lehet, hogy a kizárás iránti kérelemről való döntéshozatalban ne vegyen részt az a bíró, aki nem saját magával szemben jelentett be kizárási okot, és akivel szemben e bíró esetleges összeférhetetlensége miatt az eljárásban részt vevő egyik fél terjesztett elő kizárás iránti kérelmet, továbbá hogy az e kérelemről való döntésre vonatkozó hatáskör – ahogyan az Lengyelországban a vitatott nemzeti rendelkezések hatálybalépése előtt történt – a körülményektől függően vagy az érintett bíróság egy másik testületére, vagy az eggyel magasabb szintű bíróságra legyen bízva. A megfelelő igazságszolgáltatással ehhez hasonlóan az is összhangban állhat, hogy valamely harmadik szerv döntsön a több bíróság között esetlegesen felmerülő hatásköri vagy illetékességi összeütközésekről.

278

Ezzel szemben a jelen ítélet 276. pontjában említett kötelezettségek kizárják, hogy az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének és a Charta 47. cikkének a Bíróság által értelmezett rendelkezéseiből eredő követelmények nemzeti bíróságok általi betartásának ellenőrzése és azt követő alkalmazása – a bírósági hatásköröknek a Bizottság által a második kifogásában vitatotthoz hasonló átszervezése során –, általános jelleggel és megkülönböztetés nélkül egyetlen nemzeti fórum hatáskörébe tartozzon, különösen akkor, ha e szerv a nemzeti jog értelmében nem vizsgálhat bizonyos, e követelményekhez kapcsolódó szempontokat.

279

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy azok a megfontolások, amelyekre a Bíróság a jelen ítélet 265. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatában utal, és amelyek a szakosodáshoz – az igazságszolgáltatás, a szakértelem, az eljárások átlagos időtartamának korlátozása vagy a jogalkalmazás egységessége szempontjából – kapcsolódó esetleges előnyökre vonatkoznak, nem élvezhet elsőbbséget a hatékony bírói jogvédelem elvéből eredő követelményekkel szemben, amelyek betartását per definitionem minden nemzeti bíróságnak, függetlenül annak szintjétől vagy hatásköri területétől, képesnek kell lennie biztosítani az előtte folyamatban lévő konkrét jogvita tekintetében, szükség esetén az EUMSZ 267. cikk alapján a Bírósággal folytatott párbeszéd útján.

280

Márpedig a jelen esetben meg kell állapítani egyrészt, hogy a Bizottság által a második kifogásban vitatott nemzeti rendelkezések célja az, hogy egyetlen fórum, a jelen esetben a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) egy külön tanácsa számára tartsák fenn az ezen elvből eredő, mind az általános bíróságok, mind a közigazgatási bíróságok és bírák függetlenségére vonatkozó követelmények általános felülvizsgálatát, és kizárja azt, hogy az ilyen felülvizsgálatot e más bíróságok valamelyike – ideértve tehát a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) és a Naczelny Sąd Administracyjny (legfelsőbb közigazgatási bíróság) más tanácsait is – gyakorolhassa, megfosztva ezzel hatáskörüktől azokat a nemzeti bíróságokat, amelyek addig hatáskörrel rendelkeztek az ilyen követelményekre vonatkozó különböző típusú felülvizsgálatok lefolytatására, és ennek keretében közvetlenül alkalmazzák a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következő megállapításokat.

281

Ugyanis, először is, amint az a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikkének 2. §‑ából kitűnik, a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács kizárólagos hatáskörébe utalták a bíró „kizárására” vagy az ügyben eljáró „bíróság kijelölésére” vonatkozó „kérelmek vagy nyilatkozatok” elbírálását, amelyek az érintett „bíróság vagy a bíró függetlenségének hiányára alapított kifogásokat tartalmaznak”, amely kérelmeket és nyilatkozatokat tehát az ügyben eljáró bármely más bíróságnak haladéktalanul e tanácshoz kell továbbítania, ideértve azt az esetet is, amikor ezen ügy érdeme az uniós jog által szabályozott területhez tartozik.

282

Másodszor, a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 82. cikkének 2–5. §‑ából kitűnik, hogy a teljes ülésben eljáró rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács szintén kizárólagos hatáskörrel rendelkezik abban az esetben, ha a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) előtt folyamatban lévő felülvizsgálati kérelem vagy más jogorvoslati kérelem elbírálása során, ideértve e bíróság más tanácsait is, valamely „bíró vagy bíróság függetlenségével kapcsolatos jogi kérdés merül fel”. Ebben az esetben ugyanis e törvény 82. cikkének 2. §‑a úgy rendelkezik, hogy a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) érintett ügyben eljáró ítélkező testülete „felfüggeszti az eljárást, és e kérdést” a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács „elé terjeszti”, azzal, hogy az e tanács által ennek alapján elfogadott határozat a „Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) összes ítélkező testületére kötelező”.

283

Harmadszor, a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikke 4–6. §‑ának rendelkezései többek között azt írják elő, hogy kizárólag a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács rendelkezik hatáskörrel „a [Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság)], a rendes bíróságok, a katonai bíróságok és a közigazgatási bíróságok – beleértve a [Naczelny Sąd Administracyjnyt (legfelsőbb közigazgatási bíróság)] is – jogerős határozatai vagy ítéletei jogellenességének megállapítása iránti keresetek elbírálására”, ha a „jogellenesség abban áll, hogy megkérdőjelezi annak a bírói tisztségre kinevezett személynek a jogállását, aki az ügyben határozatot hozott”.

284

Márpedig meg kell jegyezni, hogy úgy tűnik, hogy a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 26. cikke 4–6. §‑ának ilyen tág megfogalmazása lehetővé teszi a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanács számára, hogy utólagosan felülvizsgálja az összes többi lengyel bíróság és közigazgatási bíróság valamennyi jogerős határozatát, beleértve a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) és a Naczelny Sąd Administracyjny (legfelsőbb közigazgatási bíróság) más tanácsainak jogerős határozatait is, minden olyan esetben, ha az ügy elbírálásának bármely szakaszában részt vevő, bírói tisztségre kinevezett személy jogállása megkérdőjeleződik.

285

Másrészt figyelembe kell venni, hogy a második kifogás keretében vitatott nemzeti rendelkezéseket a módosító törvény sürgősséggel és a jelen ítélet 140–145. pontjában ismertetett sajátos összefüggésben vezette be a legfelsőbb bíróságról szóló törvénybe, a Bizottság által az első és a harmadik kifogás keretében vitatott egyéb rendelkezésekkel egyidejűleg. Márpedig, amint az az ezen első és harmadik kifogás vizsgálata során a Bíróság által tett megállapításokból kitűnik, az ezen első és harmadik kifogásnak való helyt adást többek között az a körülmény indokolja, hogy a vitatott nemzeti rendelkezésekben a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) bírái, valamint a rendes és közigazgatási bíróságok összessége esetében előírt tilalmak és fegyelmi vétségek miatt megakadályozhatják e bírákat abban, hogy olyan megállapításokat és értékeléseket tegyenek, amelyek bizonyos körülmények között az uniós jog alapján az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdéséből és a Charta 47. cikkéből eredő követelményekre tekintettel rájuk hárulnak.

286

Ebben az összefüggésben az a tény, hogy a nemzeti jogalkotó átszervezte a meglévő bírósági hatásköröket, és egyetlen nemzeti fórumra ruházta az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdésében és a Charta 47. cikkében biztosított hatékony bírói jogvédelemhez való alapvető jogból eredő bizonyos alapvető követelmények betartásának vizsgálatára vonatkozó hatáskört, noha az ilyen vizsgálat szükségessége a körülményektől függően bármely nemzeti bíróság előtt felmerülhet, a fent említett tilalmak és fegyelmi vétségek bevezetésével együtt alkalmas arra, hogy tovább gyengítse az ezen alapvető jog betartására vonatkozó ellenőrzés hatékonyságát, jóllehet az uniós jog alapján az valamennyi nemzeti bíróság feladata. Ez annál is inkább így van, mivel – amint az a jelen ítélet 198. pontjában megállapításra került – e fórum a jelen esetben nem vizsgálhatja meg a nemzeti bíróság által hozzá továbbított és „valamely bíró kinevezése jogszerűségének vagy a bírói feladatok ellátásához szükséges legitimitásának megállapítására és értékelésére” vonatkozó kérelmet.

287

Azzal továbbá, hogy ily módon megkülönböztetés nélkül megakadályozza, hogy az összes többi bíróság – függetlenül attól, hogy azok milyen szinten vagy milyen eljárási szakaszban járnak el, és még akkor is, ha adott esetben az uniós jog anyagi jogi rendelkezéseinek alkalmazásával kapcsolatos ügyekben járnak el –, haladéktalanul megtegye mindazt, ami az érintett jogalanyok hatékony bírói jogvédelemhez való joga betartásának biztosításához szükséges, adott esetben mellőzve az e jogból eredő követelményekkel ellentétes nemzeti szabályok alkalmazását, a Bizottság által a második kifogás keretében vitatott nemzeti rendelkezések az uniós jog elsőbbségének elvét is sértik.

288

Végül, ami a módosító törvény 10. cikkét illeti, elegendő megjegyezni, hogy mivel e cikk célja lényegében az, hogy meghatározza, hogy a jelen ítélet 281–283. pontjában említett nemzeti rendelkezések által a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanácsra ruházott kizárólagos hatáskör milyen mértékben és módon gyakorolható az e törvény hatálybalépésekor folyamatban lévő ügyek tekintetében, ez a cikk elválaszthatatlanul kapcsolódik az említett egyéb rendelkezésekhez, és ezért a jelen ítélet 268–287. pontjában kifejtett okok miatt sérti mind az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének és a Charta 47. cikkének együttes rendelkezéseit, mind pedig az uniós jog elsőbbségének elvét.

289

A fentiek összességéből következik, hogy a második kifogásnak helyt kell adni, amennyiben az az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdése és a Charta 47. cikke együttes rendelkezéseinek, valamint az uniós jog elsőbbsége elvének megsértésén alapul.

290

Az EUMSZ 267. cikkel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy maga az a tény, hogy egyetlen fórumra, jelen esetben a rendkívüli ellenőrzéssel és közügyekkel foglalkozó tanácsra ruházták a kizárólagos hatáskört az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének és a Charta 47. cikkének alkalmazásával kapcsolatos egyes kérdések eldöntésére, alkalmas arra, hogy megakadályozza vagy legalábbis eltántorítsa a többi bíróságot, amelyeket így megfosztottak az e kérdésekben való döntéshozatalra vonatkozó belső hatáskörüktől, abban, hogy e tekintetben előzetes döntéshozatal iránti kérelmet nyújtsanak be a Bírósághoz, ami – amint az a jelen ítélet 155–158. pontjában kifejtett elvekből kitűnik – sérti az EUMSZ 267. cikket.

291

Végeredményben, ami a módosító törvény és a vitatott nemzeti rendelkezések elfogadásának általánosabb összefüggéseit illeti, emlékeztetni kell arra is, hogy – amint azt a Bizottság megjegyzi, és amint az kitűnik a Bíróság több közelmúltbeli ítéletében szereplő információkból – az utóbbi időben megsokszorozódtak a lengyel hatóságok arra irányuló kísérletei, hogy a nemzeti bíróságokat eltántorítsák attól, vagy megakadályozzák számukra azt, hogy előzetes döntéshozatal céljából az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének és a Charta 47. cikkének értelmezésével kapcsolatos kérdéseket terjesszenek a Bíróság elé a lengyelországi igazságszolgáltatási hatalmat érintő közelmúltbeli jogalkotási reformokkal kapcsolatban (lásd ebben az értelemben: 2021. március 2‑iA. B. és társai [A legfelsőbb bíróság bíráinak kinevezése – Jogorvoslat] ítélet, C‑824/18, EU:C:2021:153, 99–106. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

292

A fentiek összességére tekintettel helyt kell adni a második kifogásnak.

293

Ötödik kifogásában a Bizottság azt állítja, hogy a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 88a. cikke, a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 45. cikkének 3. §‑a és a közigazgatási bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 8. cikkének 2. §‑a sérti a Charta 7. cikkét és 8. cikkének (1) bekezdését, valamint az általános adatvédelmi rendelet 6. cikke (1) bekezdése első albekezdésének c) és e) pontját, 6. cikkének (3) bekezdését és 9. cikkének (1) bekezdését.

294

A Bizottság véleménye szerint, amennyiben ezek a nemzeti rendelkezések arra kötelezik a különböző érintett bíróságok bíráit, hogy írásbeli nyilatkozatot tegyenek valamely szervezetben, nonprofit alapítványban vagy politikai pártban fennálló tagságukról, valamint az ezekben betöltött tisztségeikről, és előírják ezen információk közzétételét a Biuletyn Informacji Publicznejben, személyes adatok kezelésével járnak, mivel ezek az információk a magánszférában eljáró, egyértelműen azonosított természetes személyekre vonatkoznak.

295

Az ilyen személyes adatok gyűjtése és közzététele továbbá nem tartozik az igazságszolgáltatás szervezésének körébe, és az ilyen adatok és a bíró feladatainak ellátása közötti esetleges funkcionális kapcsolat semmiképpen sem teszi lehetővé, hogy az említett intézkedéseket kizárják az általános adatvédelmi rendelet hatálya alól. Az ilyen intézkedéseknek ugyanis az a célja, hogy hatást gyakoroljanak a bírák előmenetelére és feladataik ellátására, továbbá alkalmasak a függetlenségük befolyásolására, jóllehet a függetlenségük védelmét az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdése értelmében garantálni kell, amikor e bíráknak az uniós jogot kell alkalmazniuk és értelmezniük.

296

A szóban forgó személyes adatok ezenkívül az általános adatvédelmi rendelet 9. cikkének (1) bekezdésében meghatározott tilalmi és fokozott védelmi rendszer hatálya alá tartozó különleges adatok kategóriájába tartoznak, amelyek felfedhetik az érintett bírák politikai véleményét vagy világnézeti meggyőződését.

297

Márpedig a Bizottság úgy véli, hogy még ha feltételezzük is, hogy a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 88a. cikkének elfogadásához vezető tervezet indokolásából kitűnő – a bírák politikai semlegességének és pártatlanságának, az e pártatlanságba vetett bizalomnak, valamint a bírói feladatok méltóságának védelmére irányuló – célok jogszerűnek tekinthetők, a szóban forgó nyilatkozattételi és közzétételi kötelezettség nem szükséges e célok eléréséhez. Ennélfogva az e kötelezettségekkel járó beavatkozás az érintettek magánéletük tiszteletben tartásához és személyes adataik védelméhez való jogába nem felel meg az arányosság elvének, és így sérti a jelen ítélet 293. pontjában említett különböző uniós jogi rendelkezésekből eredő követelményeket.

298

Az ilyen intézkedések ugyanis nem korlátozódnak szigorúan az említett célok eléréséhez szükséges mértékre, hiszen e tekintetben léteznek kevésbé korlátozó eszközök is, mint például a kizárási eljárások és a szakmai normák betartásának biztosításáért vagy az ítélkező testületek tagjainak kijelöléséért felelős szervek tájékoztatása a bírák által a feladatkörükön kívül végzett bizonyos tevékenységekre vonatkozó információkról, amelyek e bírák tekintetében egy adott ügyben összeférhetetlenséget okozhatnak. Ezek a kisebb beavatkozással járó eszközök azt is lehetővé teszik, hogy az így összegyűjtött információkat ne lehessen az állítólagosan elérni kívánt céloktól eltérő célokra felhasználni, így például arra, hogy a függetlenségüket megsértve külső nyomást gyakoroljanak a bírákra, vagy abból a szándékból, hogy egyrészt a nyilvánosság velük szembeni bizalmatlanságának fokozásával csorbítsák szakmai hírnevüket és tekintélyüket, másrészt a hátrányos megkülönböztetésnek való kitételük útján hátráltassák szakmai előmenetelüket.

299

Továbbá az, hogy valaki korábban tagja volt egy politikai pártnak, a bíróvá kinevezését megelőzően a magánéletének része volt, és nem befolyásolhatja közvetlenül a jelenlegi tevékenységét. Ez különösen érvényes az 1989. december 29. előtti politikai párttagság esetében, mivel az ilyen információk megszerzése irreleváns a bíró pártatlanságának megítélése szempontjából a több mint 30 évvel később elé kerülő ügyekben. Így az ilyen személyes adatok kötelező bejelentése és közzététele sem alkalmas a jelen ügyben állított célok elérésére.

300

A szóban forgó nemzeti intézkedések valójában a bírák felügyeletére szolgáló mechanizmust jelentenek, amelynek hirtelen bevezetését semmilyen konkrét indok vagy szükségszerűség nem alapozza meg, hiszen a bírák politikamentessége és pártatlansága már régóta biztosított, többek között az alábbiak révén: az alkotmány 178. cikke, amely előírja ezt a politikamentességet, a hivatali eskü, amelyben a bírák esküsznek, hogy „teljes pártatlansággal” folytatják igazságszolgáltatási tevékenységüket, továbbá a rendes bíróságok szervezetéről szóló törvény 66. és 82. cikke szerinti kötelezettség, amely szerint tartózkodniuk kell minden olyan cselekménytől, amely „csökkentheti a pártatlanságukba vetett bizalmat”.

301

Védekezésül a Lengyel Köztársaság mindenekelőtt azt állítja, hogy az általános adatvédelmi rendelet nem alkalmazandó a szóban forgó személyesadat‑kezelésekre, mivel azokat az e rendelet 2. cikke (2) bekezdésének a) pontja értelmében vett, az uniós jog hatályán kívül eső tevékenység, vagyis az igazságszolgáltatás szervezése és igazgatása keretében végzik, amelyekkel az érintett információk „közvetlen kapcsolatban” állnak, mivel a bírói feladatok ellátására vonatkoznak.

302

Ezt követően a Lengyel Köztársaság azzal érvel, hogy még ha feltételezzük is, hogy az általános adatvédelmi rendelet alkalmazandó a jelen ügyben, a vitatott nemzeti rendelkezések legitim célja, hogy erősítsék a bírák pártatlanságát és politikai semlegességét azáltal, hogy tájékoztatják a jogalanyokat az adott ügyben általuk hivatkozható kizárási okok esetleges fennállásáról, és hogy e nemzeti rendelkezések arányosak e céllal.

303

Ugyanis, először is, valamely politikai pártban korábban fennálló tagság, még akkor is, ha az 1989. december 29. előtti, és az igazságszolgáltatás átpolitizáltságának történelmi összefüggésébe illeszkedik, hatással lehet az érintett bíró jelenlegi és jövőbeli bírói tevékenységére.

304

Másodszor, a Bizottság egyáltalán nem támasztja alá azon állításait, amelyek szerint a vitatott nemzeti rendelkezések sérthetik a bírák szakmai hírnevét és függetlenségét, valamint azt eredményezhetik, hogy a bírákat a szakmai előmenetelük során hátrányosan megkülönböztetik, illetve azt, hogy ilyen célokra használják fel őket. Így különösen a szóban forgó információk átadása nem befolyásolja a bíró igazságszolgáltatási jogkörét, az ügyek elosztását azon a bíróságon belül, amelyhez a bíró tartozik, vagy az érintett személy szakmai előmenetelét. Ezen információk átadása nem befolyásolja az érintett bíró függetlenségét vagy pártatlanságát az előtte folyamatban lévő ügyekben, illetve az nem vezethet az érintett ilyen ügyekből való automatikus kizárásához sem. A Bizottság egyébként nem hivatkozott egyetlen olyan konkrét esetre sem, amelyben ezeket az információkat a javasolt módon használták volna fel.

305

Harmadszor, a vitatott nemzeti rendelkezések által követett cél nem érhető el kevésbé korlátozó eszközökkel, mivel a szóban forgó információkhoz való hozzáférés hiányában a jogalanyok nem ismerhetnék meg az őket érintő ügyben döntést hozó bírák kizárásának esetleges indokait.

306

A szóban forgó adatok továbbá nem tartoznak az általános adatvédelmi rendelet 9. cikkének (1) bekezdésében foglalt kategóriákba, a vitatott nemzeti rendelkezések ugyanis nem kívánják meg a bíróktól a politikai véleményükre vagy világnézeti meggyőződésükre vonatkozó információk közlését. Ezek a nemzeti rendelkezések végeredményben egyáltalán nem sorolják fel a feltüntetendő tagsági típusokat, ezért esetről esetre kell értékelni, hogy alkalmazható‑e a szóban forgó nyilatkozattételi kötelezettség, figyelembe véve többek között a magánéletbe való beavatkozás korlátait, és különösen az alkotmány 53. cikkének (7) bekezdését, amely tiltja, hogy a hatóságok megköveteljék valamely személy „világnézetének”, meggyőződésének vagy vallásának felfedését. A Lengyel Köztársaság által fentebb kifejtett okokból ezek a nemzeti rendelkezések mindenképpen megfelelnek az általános adatvédelmi rendelet 9. cikke (2) bekezdésének g) pontjában foglalt arányossági követelménynek is.

307

Végül a Bizottság megkísérli megfordítani az őt terhelő bizonyítási kötelezettséget, és azt javasolja, hogy az említett nemzeti rendelkezések elfogadását és arányosságát igazoló tényeket a Lengyel Köztársaságnak kell ismertetnie, pusztán amiatt, hogy ezek a rendelkezések korábban nem léteztek.

308

Elöljáróban meg kell jegyezni, elsősorban, hogy ötödik kifogásával a Bizottság annak megállapítását kéri a Bíróságtól, hogy a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 88a. cikkének, a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 45. cikke 3. §‑ának és a közigazgatási bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 8. cikke 2. §‑ának elfogadásával a Lengyel Köztársaság nem teljesítette az általános adatvédelmi rendelet 6. cikke (1) bekezdése első albekezdésének c) és e) pontjából és (3) bekezdéséből, valamint 9. cikkének (1) bekezdéséből, továbbá a Charta 7. cikkéből és 8. cikkének (1) bekezdéséből eredő kötelezettségeit.

309

E körülmények között a Bíróság feladata, hogy a Bizottság által hivatkozott különböző kötelezettségszegésekről határozzon (lásd analógia útján: 2019. május 21‑iBizottság kontra Magyarország [Mezőgazdasági földterületeken létesített haszonélvezeti jogok] ítélet, C‑235/17, EU:C:2019:432, 131. pont; 2020. június 18‑iBizottság kontra Magyarország [Az egyesületek átláthatósága] ítélet, C‑78/18, EU:C:2020:476, 143. pont).

310

Másodsorban, ami a Bizottság által az ötödik kifogás keretében vitatott nemzeti rendelkezések tárgyát illeti, meg kell állapítani egyrészt, hogy e rendelkezések a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság), a rendes bíróságok és a közigazgatási bíróságok bíráit – attól függően, hogy melyik bírósághoz tartoznak, és azon belül milyen pozíciót töltenek be – nyilatkozattételre kötelezik, amelyet az esetek többségében valamely általános bíróság vagy közigazgatási bíróság elnökéhez kell intézniük, és kivételesen, a Sąd Apelacyjny (fellebbviteli bíróság) elnökei, a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) első elnöke és a Naczelny Sąd Administracyjny (legfelsőbb közigazgatási bíróság) elnöke esetében pedig, vagy a KRS‑hez, vagy pedig az igazságügyi miniszterhez. Ugyanezen nemzeti rendelkezések értelmében e különböző nemzeti hatóságoknak ezt követően az e nyilatkozatokban szereplő információkat a Biuletyn Informacji Publicznej internetes oldalán 30 napon belül közzé kell tenniük.

311

Mivel a Bizottság az említett információgyűjtést azért kifogásolja, mert azt ezen online közzététel céljából végzik, e két műveletet együttesen kell vizsgálni az uniós jog azon rendelkezései alapján, amelyeket a Bizottság a jelen esetben állítólag megsértett.

312

Másodszor, meg kell jegyezni, hogy – amint az a vitatott nemzeti rendelkezésekből, pontosabban a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 88a. cikkének szövegéből kitűnik – amely rendelkezésre a legfelsőbb bíróságról szóló módosított törvény 45. cikkének 3. §‑a és a közigazgatási bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 8. cikkének 2. §‑a is hivatkozik – az információk három típusáról kell nyilatkozni az online közzététel céljából. Ezek az információk ugyanis először is az érintett bíró valamely szervezetben fennálló tagságára vonatkoznak, e szervezet nevének és székhelyének, a betöltött tisztségeknek és a tagság időszakának feltüntetésével, másodszor a bíró által valamely nonprofit alapítvány szervében betöltött tisztségekre, ezen alapítvány nevének és székhelyének, valamint a tisztségek betöltése időszakának feltüntetésével, és harmadszor, az érintett személynek a bírói tisztségre történő kinevezését megelőzően és a megbízatásának 1989. december 29. előtti gyakorlása során valamely politikai pártban fennálló tagságára, az említett politikai párt nevének, a betöltött tisztségeknek és a párttagság időszakának feltüntetésével.

313

Mivel a Lengyel Köztársaság azt állítja, hogy az általános adatvédelmi rendelet nem alkalmazható a vitatott nemzeti rendelkezésekre, elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az általános adatvédelmi rendelet 2. cikkének (1) bekezdése értelmében e rendeletet kell alkalmazni a személyes adatok részben vagy egészben automatizált módon történő kezelésére, valamint azoknak a személyes adatoknak a nem automatizált módon történő kezelésére, amelyek valamely nyilvántartási rendszer részét képezik, vagy amelyeket egy nyilvántartási rendszer részévé kívánnak tenni.

314

Az általános adatvédelmi rendelet 2. cikke (2) bekezdésének a) pontja azonban kimondja, hogy e rendelet nem alkalmazandó a személyes adatok kezelésére, ha azt „az uniós jog hatályán kívül eső tevékenységek során” végzik.

315

E tekintetben elsősorban meg kell állapítani, hogy sem az a tény, hogy a vitatott nemzeti rendelkezések tárgyát képező információk bírákra vonatkoznak, sem pedig az a körülmény, hogy ezek az információk esetleg alkalmasak lehetnek arra, hogy bizonyos kapcsolatot mutassanak a bírák feladatainak ellátásával, önmagában nem vonhatja ki e nemzeti rendelkezéseket az általános adatvédelmi rendelet hatálya alól.

316

Emlékeztetni kell ugyanis arra, hogy mivel az általános adatvédelmi rendelet 2. cikke (2) bekezdésének a) pontja szerinti kivétel alkalmazhatatlanná teszi a személyes adatoknak az e rendeletben előírt védelmi rendszerét, és így eltér az irányelv alapjául szolgáló célkitűzéstől – amely a természetes személyeknek a magán‑ és a családi élet tiszteletben tartásához való, valamint a személyes adatok védelméhez való, a Charta 7. és 8. cikkében garantáltakhoz hasonló alapvető jogai és szabadságai védelmének biztosítására irányul a személyes adatok kezelése tekintetében –, ezt a kivételt, a 2. cikk (2) bekezdésében az ilyen alkalmazhatóság alóli egyéb kivételekhez hasonlóan, szigorúan kell értelmezni (lásd ebben az értelemben: 2019. február 14‑iBuivids ítélet, C‑345/17, EU:C:2019:122, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2021. június 22‑iLatvijas Republikas Saeima [Büntetőpontok] ítélet, C‑439/19, EU:C:2021:504, 62. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

317

A Bíróság tehát kimondta, hogy az általános adatvédelmi rendelet 2. cikke (2) bekezdésének a) pontja, e rendelet (16) preambulumbekezdésével és 2. cikke (2) bekezdésének b) pontjával, valamint a személyes adatok feldolgozása [helyesen: kezelése] vonatkozásában az egyének védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról szóló, 1995. október 24‑i 95/46/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 1995. L 281., 31. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 15. kötet, 355. o.) 3. cikke (2) bekezdésének első franciabekezdésével összefüggésben értelmezve, amely utóbbi rendelkezés folytonosságához kapcsolódik részlegesen az említett rendelet 2. cikke (2) bekezdésének a) és b) pontja, úgy kell tekinteni, hogy annak egyedüli célja, hogy kizárja az említett rendelet hatálya alól a személyes adatok olyan kezelését, amelyet az állami hatóságok a nemzetbiztonság megóvására irányuló vagy ugyanezen kategóriába tartozónak tekinthető tevékenység keretében végeznek, így önmagában az, hogy egy tevékenység az állam vagy valamely közhatalmi szerv sajátos tevékenysége, nem elegendő ahhoz, hogy ezt a kivételt automatikusan alkalmazni lehessen erre a tevékenységre (lásd ebben az értelemben: 2021. június 22‑iLatvijas Republikas Saeima [Büntetőpontok] ítélet, C‑439/19, EU:C:2021:504, 63–66. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2022. október 20‑iKoalitsia Demokratichna Bulgaria – Obedinenie ítélet, C‑306/21, EU:C:2022:813, 36–39. pont).

318

Az általános adatvédelmi rendelet 2. cikke (2) bekezdésének a) pontjában említett, a nemzetbiztonság védelmét célzó tevékenységek közé tartoznak különösen az alapvető állami funkciók és a társadalom alapvető érdekeinek védelmére irányuló tevékenységek (2021. június 22‑iLatvijas Republikas Saeima [Büntetőpontok] ítélet, C‑439/19, EU:C:2021:504, 67. pont; 2022. október 20‑iKoalitsia Demokratichna Bulgaria – Obedinenie ítélet, C‑306/21, EU:C:2022:813, 40. pont).

319

Márpedig, noha a tagállamokban a megfelelő igazságszolgáltatás biztosítása, és különösen a bírák jogállására és feladataik ellátására vonatkozó szabályok megállapítása ezen államok hatáskörébe tartozik, a Bizottság által az ötödik kifogás keretében vitatott nemzeti rendelkezések által szabályozott műveletek nem tekinthetők az uniós jog hatályán kívül eső, az általános adatvédelmi rendelet 2. cikke (2) bekezdésének a) pontja értelmében vett olyan tevékenység részének, mint például a nemzetbiztonság megőrzését célzó tevékenység.

320

E tekintetben az általános adatvédelmi rendelet (20) preambulumbekezdéséből kifejezetten kitűnik, hogy e rendeletet többek között a bíróságok és más igazságügyi hatóságok tevékenységeire is alkalmazni kell, az említett rendeletben előírt vagy engedélyezett bizonyos változtatásokra is figyelemmel, amennyiben az ilyen bíróságok vagy más igazságügyi hatóságok bírói feladataik ellátása során járnak el.

321

Márpedig meg kell jegyezni, hogy noha a jelen ítélet 312. pontjában foglaltak szerint a megtámadott nemzeti rendelkezések szerint az érintett információk összegyűjtése és online közzététele főszabály szerint az általános bíróságok vagy közigazgatási bíróságok elnökei, illetve kivételesen a KRS vagy az igazságügyi miniszter feladata, az ilyen műveletek nem képezik részét az érintett hatóságok igazságszolgáltatási feladata ellátásának, így az általános adatvédelmi rendelet 2. cikke (2) bekezdésének a) pontja nem alkalmazható e műveletekre.

322

Másodsorban emlékeztetni kell arra, hogy az általános adatvédelmi rendelet 4. cikkének 1. pontja értelmében „személyes adat”„az azonosított vagy azonosítható természetes személyre vonatkozó bármely információ”. Az általános adatvédelmi rendelet 4. cikkének 2. pontja úgy határozza meg az „adatkezelés” fogalmát, hogy az „a személyes adatokon vagy adatállományokon automatizált vagy nem automatizált módon végzett bármely művelet vagy műveletek összessége”, példaként említve többek között az ilyen műveletekre az ilyen adatok „gyűjtését, rögzítését […] terjesztését vagy egyéb módon történő hozzáférhetővé tételét”.

323

Márpedig a jelen esetben meg kell állapítani, hogy egyrészt azok az információk, amelyekről nyilatkozni kell, és amelyeket online közzé kell tenni, azonosított vagy azonosítható természetes személyekre vonatkoznak, és ezért az általános adatvédelmi rendelet 4. cikkének (1) bekezdése értelmében a „személyes adatok” fogalmába tartoznak. Ezek az információk ugyanis név szerint meghatározott személyekre vonatkoznak, és a szervezetekben, nonprofit alapítványokban, továbbá politikai pártokban fennálló tagságukra, valamint az e személyek által ott jelenleg vagy korábban betöltött tisztségekre vonatkoznak. Ami azt a körülményt illeti, hogy az említett információk a nyilatkozattevők szakmai tevékenységének kontextusába illesztenek, nem fosztja meg azokat e minősítéstől (2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 65. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

324

Másrészt a nemzeti rendelkezések, amelyek – mint a jelen esetben is – a szóban forgó információkról való nyilatkozattétel és online közzététel kötelezettségét írják elő, olyan műveleteket foglalnak magukban, amelyek ezen információk gyűjtéséből, rögzítéséből és terjesztéséből állnak, vagyis olyan műveletek összességét, amelyek az általános adatvédelmi rendelet 4. cikkének 2. pontja értelmében személyes adatok „kezelésének” minősülnek (lásd a személyes adatok online közzétételét illetően: 2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 65. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

325

A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a vitatott nemzeti rendelkezések az általános adatvédelmi rendelet hatálya alá tartoznak, és ezért meg kell felelniük e rendelet azon rendelkezéseinek, amelyek megsértését a Bizottság a jelen ügyben állítja.

326

A Charta 51. cikkének (1) bekezdése értelmében a tagállamok annyiban címzettjei a Charta rendelkezéseinek, amennyiben az Unió jogát hajtják végre.

327

A jelen esetben a jelen ítélet 313–325. pontjában kifejtett megfontolásokból kitűnik, hogy a vitatott nemzeti rendelkezések személyes adatok kezelésével járnak, és az általános adatvédelmi rendelet hatálya alá tartoznak. Ebből következik, hogy e nemzeti rendelkezések elfogadása során a Lengyel Köztársaságnak többek között az általános adatvédelmi rendeletet kellett alkalmaznia.

328

Egyébiránt, mivel e személyes adatok azonosított természetes személyekre vonatkozó információkat tartalmaznak, a nyilvánosság bármely tagjának az említett adatokhoz való hozzáférése érinti az érintett személyek magánéletének tiszteletben tartásához való, a Charta 7. cikkében biztosított alapvető jogát, anélkül hogy ezzel összefüggésben jelentősége lenne annak, hogy ezek az adatok szakmai tevékenységekre vonatkozhatnak. Ezenkívül ezen adatok nyilvánosság számára történő hozzáférhetővé tétele a Charta 8. cikkének hatálya alá tartozó személyesadat‑kezelésnek minősül (lásd ebben az értelemben: 2022. november 22‑iLuxembourg Business Registers ítélet, C‑37/20 és C‑601/20, EU:C:2022:912, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

329

Így ugyanezen személyes adatok harmadik személyek számára történő hozzáférhetővé tétele a Charta 7. és 8. cikkében foglalt alapvető jogokba való beavatkozásnak minősül, függetlenül a közölt információk későbbi felhasználásától. Ennek kapcsán nem bír jelentőséggel, hogy a magánéletre vonatkozó, szóban forgó információk különlegesnek minősülnek‑e, illetve hogy az érintett személyeket a beavatkozás következtében hátrány érte‑e (lásd ebben az értelemben: 2022. november 22‑iLuxembourg Business Registers ítélet, C‑37/20 és C‑601/20, EU:C:2022:912, 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

330

A fentiekből következik, hogy a Charta 7. cikke és 8. cikkének (1) bekezdése a jelen ügyben alkalmazandó, és ezért a vitatott nemzeti rendelkezéseknek összhangban kell lenniük ezekkel a cikkekkel (lásd ebben az értelemben: 2020. június 18‑iBizottság kontra Magyarország [Az egyesületek átláthatósága] ítélet, C‑78/18, EU:C:2020:476, 103. pont).

331

Elöljáróban hangsúlyozni kell egyrészt az általános adatvédelmi rendelet, valamint a Charta 7. cikkének és 8. cikke (1) bekezdésének rendelkezései között fennálló szoros kapcsolatot, amely rendelkezések fényében e rendeletet értelmezni kell.

332

Egyébiránt az általános adatvédelmi rendelet (4) és (10) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett 1. cikkének (2) bekezdéséből kitűnik, hogy e rendelet célja többek között a természetes személyek alapvető jogai és szabadságai magas szintű védelmének biztosítása a személyes adatok kezelése tekintetében, amely jogot a Charta 8. cikke is elismeri, és amely szorosan kapcsolódik a magánélet tiszteletben tartásához való, a Charta 7. cikkében foglalt joghoz (2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 61. pont). Így különösen, amint azt a főtanácsnok az indítványának 235. pontjában megjegyezte, amennyiben a személyes adatok e rendelet értelmében vett jogszerű kezelésének feltételei teljesülnek, az adatkezelést főszabály szerint úgy kell tekinteni, hogy az megfelel a Charta 7. és 8. cikkében meghatározott követelményeknek is (lásd analógia útján: 2017. szeptember 27‑iPuškár ítélet, C‑73/16, EU:C:2017:725, 102. pont).

333

Másrészt, amint az az ötödik kifogás alátámasztására kifejtett érveléséből kitűnik, a Bizottság kétségbe vonja azt a tényt, hogy a vitatott nemzeti rendelkezések valóban a Lengyel Köztársaság által hivatkozott célokat követik, úgy véli, hogy a személyes adatok védelméhez és a magánélet tiszteletben tartásához való alapvető jogba való, e nemzeti rendelkezésekből eredő beavatkozások semmiképpen sem felelnek meg az arányosság követelményének, amely az uniós jog azon különböző rendelkezéseiből ered, amelyek megsértésére hivatkozik. Mivel a Bizottság nem állította, hogy az említett nemzeti rendelkezések nem felelnek meg az említett uniós jogi rendelkezésekből eredő egyéb követelményeknek, a Bíróságnak a Bizottság által így megfogalmazott kifogás vizsgálatára kell szorítkoznia, következésképpen e nemzeti rendelkezéseket kizárólag a Lengyel Köztársaság által állított célok tekintetében fennálló arányosságuk szempontjából kell megvizsgálnia.

334

E tekintetben először is emlékeztetni kell arra, hogy amint az az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, a magánélet tiszteletben tartásához és a személyes adatok védelméhez fűződő, a Charta 7. és 8. cikkében biztosított alapvető jogok nem korlátlan jogosultságokat jelentenek, hanem azokat a társadalomban betöltött szerepük alapján kell megítélni, és más alapvető jogokkal szemben kell mérlegelni. E jogok tehát korlátozhatók, feltéve, hogy – a Charta 52. cikkének (1) bekezdésével összhangban – e korlátozásokat törvény írja elő, és e korlátozások tiszteletben tartják e jogok és szabadságok lényeges tartalmát, valamint az arányosság elvét. Ezen utóbbi elv értelmében a korlátozásra csak akkor és annyiban kerülhet sor, ha és amennyiben az szükséges, és ténylegesen az Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét szolgálja. E korlátozásoknak a feltétlenül szükséges mérték határain belül kell maradniuk, és a beavatkozást tartalmazó szabályozásnak egyértelmű és pontos szabályokat kell tartalmaznia a szóban forgó intézkedés hatályát és alkalmazását illetően (2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 70. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

335

Másodszor, ami az általános adatvédelmi rendelet 6. cikke (1) bekezdésének első albekezdését illeti, e rendelkezés azon esetek kimerítő és teljes felsorolását tartalmazza, amelyekben a személyes adatok kezelése jogszerűnek minősül. Ahhoz tehát, hogy az adatkezelés jogszerűnek minősüljön, az említett rendelkezés szerinti esetek valamelyikébe kell tartoznia (2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 67. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

336

Az általános adatvédelmi rendelet 6. cikke (1) bekezdése első albekezdésének c) pontja értelmében jogszerű az az adatkezelés, amely az adatkezelőre vonatkozó jogi kötelezettség teljesítéséhez szükséges. E rendelet 6. cikke (1) bekezdése első albekezdésének e) pontja szerint szintén jogszerű az az adatkezelés, amely közérdekű vagy az adatkezelőre ruházott közhatalmi jogosítvány gyakorlásának keretében végzett feladat végrehajtásához szükséges.

337

Az általános adatvédelmi rendelet 6. cikkének (3) bekezdése a jogszerű adatkezelés e két esete vonatkozásában kifejti, hogy az adatkezelésnek az adatkezelőre alkalmazandó uniós vagy tagállami jogon kell alapulnia, és ezen jogalapnak közérdekű célt kell szolgálnia, és arányosnak kell lennie az elérni kívánt jogszerű céllal. Mivel e követelmények a Charta 52. cikkének (1) bekezdéséből eredő követelmények kifejeződései, azokat ez utóbbi rendelkezés fényében kell értelmezni (2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 69. pont).

338

A jelen ügyben a vitatott nemzeti rendelkezések célja, amint azt a jelen ítélet a 310. pontjában hangsúlyozza, hogy az érintett bírákat – attól függően, hogy melyik bírósághoz tartoznak és ott milyen pozíciót töltenek be – nyilatkozattételre kötelezze, amelyet az esetek többségében az általános bíróságok vagy a közigazgatási bíróságok elnökeihez, kivételesen pedig a KRS‑hez vagy az igazságügyi miniszterhez kell intézniük annak érdekében, hogy e hatóságok a Biuletyn Informacji Publicznejben közzétegyék az e nyilatkozatban szereplő információkat.

339

Márpedig, mivel az e hatóságokat ily módon terhelő gyűjtési, rögzítési és online közzétételi kötelezettség a jelen ítélet 310. pontjában említett rendelkezésekből következik, a szóban forgó személyesadat‑kezelésnek olyan jogi kötelezettség teljesítéséhez kell szükségesnek minősülnie, amelynek az említett hatóságok mindegyike, mint adatkezelő, alá van vetve. Ennélfogva ez az adatkezelés az általános adatvédelmi rendelet 6. cikke (1) bekezdése első albekezdése c) pontjának hatálya alá tartozik (lásd ebben az értelemben: 2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 71. pont).

340

Az adatkezelés jogszerűségének az általános adatvédelmi rendelet 6. cikke (1) bekezdése első albekezdésének e) pontjában szereplő esetét illetően meg kell állapítani, hogy a bírák pártatlanságára vonatkozó célkitűzés követése – amelyre a többek között a módosító törvénynek a Bizottság által az ötödik kifogás keretében vitatott nemzeti rendelkezésekre vonatkozó indokolása hivatkozik – hozzájárul a rendelet említett rendelkezése értelmében vett közérdekű feladatnak minősülő igazságszolgáltatási feladat megfelelő ellátásának biztosításához.

341

Harmadszor, ami az általános adatvédelmi rendelet 9. cikkének (1) bekezdését illeti, az többek között tiltja azon személyes adatok kezelését, amelyek felfedik valamely természetes személy politikai véleményét, vallási vagy világnézeti meggyőződését. E 9. cikk címe szerint „a személyes adatok különleges kategóriáiról” van szó, amelyeket az általános adatvédelmi rendelet (10) preambulumbekezdése „különleges adatoknak” is nevez.

342

Az általános adatvédelmi rendelet 9. cikkének (2) bekezdése bizonyos kivételeket tartalmaz e tilalom alól. Amint az e rendelet 9. cikke (2) bekezdésének g) pontjából kitűnik, e tilalom nem alkalmazható, többek között, ha a szóban forgó adatkezelés jelentős közérdek miatt szükséges, uniós jog vagy tagállami jog alapján, amely arányos az elérni kívánt céllal, tiszteletben tartja a személyes adatok védelméhez való jog lényeges tartalmát, és az érintett alapvető jogainak és érdekeinek biztosítására megfelelő és konkrét intézkedéseket ír elő.

343

Így az általános adatvédelmi rendelet 9. cikkének szövegéből következik, hogy az e rendelkezésben megállapított tilalom – az e rendeletben foglalt kivételektől eltekintve – az említett rendelkezésben említett különleges adatkategóriák valamennyi kezelésére és az ilyen adatkezelést végző valamennyi adatkezelőre alkalmazandó (lásd ebben az értelemben: 2019. szeptember 24‑iGC és társai [Különleges adatokra mutató linkek törlése] ítélet, C‑136/17, EU:C:2019:773, 42. pont).

344

Annak meghatározása érdekében, hogy a vitatott nemzeti rendelkezések az általános adatvédelmi rendelet 9. cikkének hatálya alá tartoznak‑e, mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy e rendelkezés nem csupán az említett cikk tárgyát képező, jellegüknél fogva különleges adatok kezelésére vonatkozik, hanem az olyan adatok kezelésére is, amelyek közvetve, következtetés levonása vagy információk összevetése útján teszik lehetővé ilyen információk felfedését (2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 123. pont).

345

Emlékeztetni kell arra is, hogy – amint azt a Bíróság megállapította – a „különleges adatok” fogalmának tág értelmezését támasztja alá az általános adatvédelmi rendeletnek a jelen ítélet 316. pontjában felidézett célja, amely a természetes személyek alapvető jogai és szabadságai, különösen a magánélet tiszteletben tartásához való joguk magas szintű védelmének biztosítására irányul a rájuk vonatkozó személyes adatok kezelése tekintetében. Az ilyen értelmezés összhangban van az általános adatvédelmi rendelet 9. cikke (1) bekezdésének céljával is, amely az olyan adatkezelésekkel szembeni fokozott védelem biztosítására irányul, amelyek a tárgyukat képező adatok különleges érzékenysége miatt – amint az e rendelet (51) preambulumbekezdéséből kitűnik – a Charta 7. és 8. cikkében biztosított, a magánélet tiszteletben tartásához és a személyes adatok védelméhez való alapvető jogba való különösen súlyos beavatkozást jelenthetnek (lásd ebben az értelemben: 2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 125. és 126. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

346

A jelen esetben meg kell állapítani, hogy a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 88a. cikke 1. §‑ának 3. pontjában említett azon információk összegyűjtése és online közzététele, amelyek valamely bíró „politikai pártban” korábban fennálló „tagságával” és az e pártban betöltött „tisztségekkel” kapcsolatosak, olyan adatkezelésnek minősül, amely utalhat az érintett politikai véleményére az általános adatvédelmi rendelet 9. cikkének (1) bekezdése értelmében.

347

A rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 88a. cikke 1. §‑ának 1. és 2. pontjában említett, a bíró valamely „szervezetben” való korábbi vagy fennálló „tagságára”, valamint az e bíró által a „nonprofit alapítvány” szervében betöltött „tisztségekre” vonatkozó információkat illetően, a főtanácsnok indítványának 244. és 245. pontjában foglaltakhoz hasonlóan meg kell állapítani, hogy a lengyel jogalkotó által ily módon használt kifejezések igen tág és pontatlan jellegére tekintettel az ilyen információk gyűjtése és online közzététele – amint arra a Bizottság hivatkozik – az érintett szervezetek és alapítványok konkrét jellegétől függően utalhat az érintett személyeknek az általános adatvédelmi rendelet 9. cikkének (1) bekezdése értelmében vett vallási vagy világnézeti meggyőződésére.

348

Ebből következik, hogy ahhoz, hogy ne tartozzanak e 9. cikk (1) bekezdésében előírt tilalom hatálya alá, a vitatott nemzeti rendelkezéseknek meg kell felelniük az említett 9. cikk (2) bekezdésében említett esetek valamelyikének, és eleget kell tenniük az ott meghatározott követelményeknek, vagyis a jelen esetben az általános adatvédelmi rendelet 9. cikke (2) bekezdésének g) pontjában előírt követelményeknek.

349

A fentiek összességéből az következik, hogy mivel a vitatott nemzeti rendelkezések az általános adatvédelmi rendelet 6. cikke (1) bekezdése első albekezdése c) és e) pontjának, valamint 9. cikke (1) bekezdésének, valamint a Charta 7. cikkének és 8. cikke (1) bekezdésének hatálya alá tartoznak, most az említett rendelet 6. cikkének (3) bekezdése és 9. cikke (2) bekezdésének g) pontja, valamint a Charta 52. cikkének (1) bekezdése alapján kell értékelni azok esetleges indokoltságát.

350

E tekintetben a jelen ítélet 334., 337. és 342. pontjából kitűnik, hogy ahhoz, hogy a vitatott nemzeti rendelkezések mint a személyes adatok szóban forgó kezelésének jogalapjai megfeleljenek a Charta 52. cikkének (1) bekezdéséből, az általános adatvédelmi rendelet 6. cikkének (3) bekezdéséből, illetve 9. cikke (2) bekezdésének g) pontjából eredő követelményeknek, ezen adatkezeléseknek többek között közérdekű célt kell szolgálniuk, és arányosnak kell lenniük az így elérni kívánt jogszerű céllal (lásd ebben az értelemben: 2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 73. pont).

351

A jelen esetben a Bizottság keresetlevelében úgy érvel, hogy a rendes bíróságok szervezetéről szóló módosított törvény 88a. cikkének elfogadásához vezető tervezetre vonatkozó indokolásból kitűnik, hogy e tervezetet a bírák politikai semlegességének és pártatlanságának, az e pártatlanságba vetett közbizalomnak, és végül a bírák által ellátott feladatok méltóságának megőrzésére irányuló szándék vezérelte.

352

Védekezésében a Lengyel Köztársaság a vitatott nemzeti rendelkezések elfogadásának igazolása érdekében a bírák politikai semlegességének és pártatlanságának, valamint a jogalanyok e pártatlanságba vetett bizalmának megerősítésére irányuló célkitűzésre hivatkozik, és e politikai semlegességet illetően kifejti, hogy a jelen esetben e nemzeti rendelkezések konkrétan arra irányulnak, hogy lehetővé tegyék a jogalanyok számára, hogy tájékoztatást kapjanak az érintett bírák korábbi politikai tevékenységeiről, amennyiben e tevékenységek kétségessé tehetik a bíró objektivitását egy adott ügyben, és ezáltal a bíró esetleges kizárásához vezethetnek.

353

E tekintetben először is meg kell állapítani, hogy a Lengyel Köztársaság által hivatkozott cél, amennyiben az a bírák politikai semlegességének és pártatlanságának biztosítására, valamint azon kockázat csökkentésére irányul, hogy a bírákat feladataik ellátása során magán‑ vagy politikai érdekekhez kapcsolódó megfontolások befolyásolhatják, a jelen ítélet 340. pontjában foglaltak szerint vitathatatlanul közérdekű és ezért jogszerű (lásd analógia útján: 2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 75. és 76. pont). Ugyanez vonatkozik a jogalanyoknak az ilyen pártatlanság fennállásával kapcsolatos bizalmának megerősítésére irányuló célkitűzésre.

354

Amint azt a Bíróság számos alkalommal hangsúlyozta, a bíróságok függetlenségére és pártatlanságára vonatkozó ezen követelmény – amely a bírói hivatás velejárója – a hatékony bírói jogvédelemhez és a tisztességes eljáráshoz való alapvető jog lényegéből következik, amely döntő jelentőségű a jogalanyok uniós jogból eredő valamennyi joga védelmének biztosítása és a tagállamok EUSZ 2. cikkben felsorolt közös értékeinek, különösen pedig a jogállamiság értékének a megőrzése szempontjából (lásd ebben az értelemben: 2021. április 20‑iRepubblika ítélet, C‑896/19, EU:C:2021:311, 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2022. március 29‑iGetin Noble Bank ítélet, C‑132/20, EU:C:2022:235, 94. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

355

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az uniós jog értelmében megkövetelt függetlenségi és pártatlansági garanciák olyan szabályok meglétét igénylik – különösen, ami az igazságügyi hatóság összetételét és a tagok kizárásának okait illeti –, amelyek a jogalanyok számára biztosítják minden, az említett hatóság külső tényezők általi befolyásolhatatlanságára, valamint az ütköző érdekek vonatkozásában fennálló semlegességére vonatkozó jogos kétség kizárását (2022. március 29‑iGetin Noble Bank ítélet, C‑132/20, EU:C:2022:235, 95. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Amint azt a jelen ítélet a 95. pontjában felidézi, ezeknek a szabályoknak többek között lehetővé kell tenniük az olyan közvetettebb befolyás kizárását, amely hatással lehet az érintett bírák határozataira, továbbá ily módon a bírák függetlensége vagy pártatlansága látszata hiányának kizárását, amely sértheti azt a bizalmat, amelyet egy demokratikus társadalomban és jogállamban az igazságszolgáltatásnak a jogalanyokban keltenie kell.

356

Ebből következik, hogy az a célkitűzés, amelyet a Lengyel Köztársaság állítása szerint a jelen ügyben követni kívánt, önmagában megfelel az Unió által elismert, a Charta 52. cikkének (1) bekezdése értelmében vett általános érdekű célkitűzésnek, vagy akár az általános adatvédelmi rendelet 6. cikkének (3) bekezdése értelmében vett közérdekű, tehát jogszerű célnak, mivel az ilyen közérdekű célkitűzés ezenkívül az e rendelet 9. cikke (2) bekezdésének g) pontja értelmében véve „jelentősnek” minősíthető.

357

Következésképpen az uniós jog e rendelkezéseinek megfelelően az ilyen célkitűzés lehetővé teszi a Charta 7. és 8. cikkében biztosított jogok gyakorlásának korlátozását, feltéve többek között, hogy e korlátozások ténylegesen megfelelnek e célkitűzésnek, és azzal arányosak (lásd ebben az értelemben: 2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 81. pont).

358

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint azon intézkedések arányossága, amelyekből a Charta 7. és 8. cikkében biztosított jogokba való beavatkozás ered, megköveteli az alkalmasságra és a szükségességre, valamint az ezen intézkedéseknek az elérni kívánt céllal arányos jellegére vonatkozó követelmény tiszteletben tartását (2022. november 22‑iLuxembourg Business Registers ítélet, C‑37/20 és C‑601/20, EU:C:2022:912, 63. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

359

Konkrétabban, a személyes adatok védelme alóli kivételek és e védelem korlátozásai a feltétlenül szükséges mértékre korlátozódnak, azzal, hogy amikor több, a követett jogszerű célok elérésére alkalmas intézkedés közötti választásra van lehetőség, a legkevésbé korlátozó jellegűt kell igénybe venni. Ezenkívül valamely közérdekű célt nem lehet annak figyelembevétele nélkül megvalósítani, hogy azt össze kell egyeztetni a szóban forgó intézkedéssel érintett alapvető jogokkal, mivel el kell végezni egyrészről a közérdekű cél, másrészről pedig a szóban forgó jogok közötti kiegyensúlyozott mérlegelést annak biztosítása érdekében, hogy az ezen intézkedéssel okozott hátrányok ne legyenek aránytalanok az elérni kívánt célokhoz képest. Így a Charta 7. és 8. cikkében biztosított jogok korlátozása igazolásának lehetőségét az ilyen korlátozással járó beavatkozás súlyosságának felmérésével, valamint annak ellenőrzésével kell értékelni, hogy az e korlátozással elérni kívánt közérdekű cél jelentősége összefügg‑e a beavatkozás súlyával (2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 98. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2022. november 22‑iLuxembourg Business Registers ítélet, C‑37/20 és C‑601/20, EU:C:2022:912, 64. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

360

Az általános adatvédelmi rendelet (39) preambulumbekezdése ugyanebben a szellemben hangsúlyozza, hogy a szükségességgel kapcsolatos követelmény nem teljesül, ha a közérdekű cél egyéb olyan eszközzel is észszerűen és hasonló hatékonysággal elérhető, amely nem sérti az érintett alapvető jogait, különösen a magánélet tiszteletben tartásához és a személyes adatok védelméhez való, a Charta 7. és 8. cikkében biztosított jogokat, azzal, hogy az ilyen adatok védelmére vonatkozó elvtől való eltérésnek és ezen elv korlátozásának a feltétlenül szükséges mértékre kell korlátozódnia (lásd ebben az értelemben: 2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 85. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

361

E körülmények között először is meg kell vizsgálni, hogy a vitatott nemzeti rendelkezések – feltételezve, hogy azokat valóban a Lengyel Köztársaság által állított közérdekű cél megvalósítása vezérli – alkalmasak‑e az említett cél elérésére. Adott esetben meg kell vizsgálni, másodszor, hogy a Charta 7. és 8. cikkében biztosított alapvető jogokba való, e nemzeti rendelkezésekből eredő beavatkozás a feltétlenül szükséges mértékre korlátozódik‑e, abban az értelemben, hogy az említett cél észszerűen nem érhető el ugyanolyan hatékony módon más, az említett alapvető jogokat kevésbé sértő eszközökkel, és harmadszor, hogy a beavatkozás nem aránytalan‑e a célhoz képest, ami különösen e cél fontosságának és az említett beavatkozás súlyának mérlegelését jelenti (lásd ebben az értelemben: 2022. november 22‑iLuxembourg Business Registers ítélet, C‑37/20 és C‑601/20, EU:C:2022:912, 66. pont).

362

Elsősorban, ami azt a kérdést illeti, hogy a szóban forgó nyilatkozatok révén gyűjtött információknak a Biuletyn Informacji Publicznejben való közzététele alkalmas‑e a jelen esetben állítólagosan követett közérdekű cél elérésére, meg kell állapítani, hogy a Lengyel Köztársaság nem adott világos és konkrét magyarázatot arra, hogy a valamely személy bíróvá történő kinevezését megelőzően és megbízatásának 1989. december 29. előtti gyakorlása során fennálló politikai párttagságára vonatkozó információk kötelező online közzététele miért lenne alkalmas arra, hogy jelenleg hozzájáruljon a jogalanyok azon jogának megerősítéséhez, hogy a pártatlanság követelményének megfelelő bíróságon tárgyalják az ügyüket, és hogy megerősödjön a jogalanyok pártatlanságba vetett bizalma.

363

E tekintetben emlékeztetni kell továbbá arra, hogy a Bíróság általánosságban már megállapította, hogy valamely bíró első kinevezésének a Lengyel Népköztársaság antidemokratikus rendszerének fennállása idején fennálló körülményei önmagukban nem tekinthetők alkalmasnak arra, hogy a jogalanyokban jogos és komoly kétségeket ébresszenek e bíró függetlenségével és pártatlanságával kapcsolatban az általa a későbbiekben ellátott bírói feladatok gyakorlása során (2022. március 29‑iGetin Noble Bank ítélet, C‑132/20, EU:C:2022:235, 82–84. és 107. pont).

364

Végeredményben a Bizottság által az ötödik kifogása keretében vitatott nemzeti rendelkezések elfogadása – amelyek az első és a harmadik kifogásban említettekhez hasonlóan szerepelnek a sürgősséggel és a jelen ítélet 141–145. és 291. pontjában ismertetett összefüggésben elfogadott módosító törvényben – lehetővé teszi annak megállapítását, ahogyan azt a Bizottság állítja, hogy e rendelkezéseket, mivel azok a bírák kinevezését megelőzően és a megbízatásuk 1989. december 29. előtti gyakorlása során valamely politikai pártban fennálló tagságukkal kapcsolatos információkra vonatkoznak, valójában abból a célból fogadták el, hogy csorbítsák az érintett bírák szakmai jóhírnevét, hátrányosan befolyásolják a nyilvánosság általi megítélésüket, vagy megbélyegezzék e bírákat, tehát azzal a szándékkal, hogy hátráltassák az érintettek szakmai előmenetelét.

365

A fentiekből következik, hogy mivel a vitatott nemzeti rendelkezések ilyen információkra vonatkoznak – az érintett politikai párt nevének, a betöltött tisztségeknek és a párttagság időszakának feltüntetésére vonatkozó kötelezettséggel – azaz olyan személyes adatokra, amelyek ráadásul az RGPD 9. cikke értelmében „különleges” adatok, még ha feltételezzük is, hogy valóban a jelen esetben hivatkozott jogos cél követésére irányulnak, e cél elérésére semmiképpen sem alkalmasak.

366

A jelen ítélet 362–365. pontjában tett megállapítások elegendőek annak kizárásához, hogy amennyiben a vitatott nemzeti rendelkezések előírják valamely személynek a bíróvá történő kinevezését megelőzően, illetve 1989. december 29. előtti hivatali ideje alatt egy politikai pártban fennálló tagságára vonatkozó információk összegyűjtését és online közzétételét, e nemzeti rendelkezések megfelelhetnek a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében, valamint az általános adatvédelmi rendelet 6. cikkének (3) bekezdésében és 9. cikke (2) bekezdésének g) pontjában foglalt arányosság elvének. Ebből következik, hogy az említett nemzeti rendelkezések, mivel ilyen információk közlésére vonatkoznak, sértik mind az általános adatvédelmi rendelet 6. cikke (1) bekezdése első albekezdése c) és e) pontjának, 6. cikke (3) bekezdésének és 9. cikke (1) bekezdésének, mind pedig a Charta 7. cikkének és 8. cikke (1) bekezdésének rendelkezéseit.

367

Ezzel szemben, ami a vitatott nemzeti rendelkezésekben említett egyéb információkat illeti, nevezetesen a valamely szervezetben való jelenlegi vagy múltbeli tagságra és a feladatok ezen szervezeten vagy nonprofit alapítványon belüli jelenlegi vagy korábbi ellátására vonatkozó információkat, nem lehet eleve kizárni, hogy az ilyen információk online közzététele hozzájárul az olyan esetleges összeférhetetlenségek feltárásához – amelyek befolyásolhatják az érintett bírák feladatainak ellátását az egyes ügyek elbírálása során –, továbbá hozzájárul e feladatok pártatlan ellátásához, és ezáltal erősíti a jogalanyoknak az igazságszolgáltatásba vetett bizalmát (lásd ebben az értelemben: 2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 83. pont).

368

Következésképpen, másodsorban, meg kell vizsgálni, hogy a Lengyel Köztársaság által hivatkozott cél észszerűen elérhető‑e ugyanolyan hatékonyan más olyan intézkedésekkel, amelyek kevésbé sértik az érintett bírák magánéletük tiszteletben tartásához és személyes adataik védelméhez fűződő jogait, és hogy a szóban forgó beavatkozás nem aránytalan‑e ezen célhoz képest, ami különösen e cél fontosságának és a beavatkozás súlyának mérlegelését jelenti.

369

Az ilyen értékeléseket többek között az érintett tagállamra jellemző valamennyi jogi és ténybeli körülmény figyelembevételével kell elvégezni, mint például az ilyen pártatlanság biztosítására és az összeférhetetlenség megelőzésére irányuló egyéb intézkedések megléte (lásd ebben az értelemben: 2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 86. pont).

370

E tekintetben, noha – amint azt a Bizottság állítja, és amint az a jelen ítélet 300. pontjából is kitűnik – Lengyelországban már léteznek különböző nemzeti rendelkezések abból a célból, hogy a bírák pártatlanságát garantálják és elősegítsék annak biztosítását, ebből azonban nem következik, hogy az e pártatlanság további megerősítésére irányuló intézkedéseket – beleértve a pártatlanság látszatát és a jogalanyok e pártatlanságba vetett bizalmát is – úgy kellene tekinteni, mint amelyek meghaladják az e célokhoz szükséges mértéket.

371

Továbbá a szóban forgó információknak a Bizottság által javasolt módon történő hozzáférhetővé tétele azon hatóságok számára, amelyeknek feladata az esetleges összeférhetetlenségről való döntés vagy az összeférhetetlenség megelőzése, nem feltétlenül teszi lehetővé, hogy a jogalanyok maguk is megismerjék ezeket az információkat, és felismerjék az azokból eredő összeférhetetlenség esetleges fennállását, és adott esetben az említett információkra hivatkozva kérjék az adott ügyben eljáró bíró kizárását. Hasonlóképpen, ugyanezen információk online hozzáférhetővé tétele főszabály szerint lehetővé teheti, hogy azokhoz az érintett jogalanyok teljesen átlátható módon hozzáférjenek, és ne kelljen lépéseket tenniük annak érdekében, hogy tájékozódjanak azon személyekről, akiknek dönteniük kell a vitákban, amelyekben az említett jogalanyok félként vesznek részt. Ez az átláthatóság ugyanakkor hozzájárulhat e jogalanyok igazságszolgáltatásba vetett bizalmának megerősítéséhez.

372

Mindazonáltal egyrészt meg kell jegyezni, hogy a jelen esetben az érintett személyes adatok többek között azon időpontot megelőző időszakokra vonatkoznak, amelytől kezdődően a bíró köteles megtenni a vitatott nemzeti rendelkezések által megkövetelt nyilatkozatot, méghozzá függetlenül attól, hogy az érintett időszakok milyen régen voltak. Márpedig, észszerűen nem lehet úgy tekinteni – legalábbis az érintett korábbi időszakokra vonatkozó időbeli korlátozás hiányában –, hogy a szóban forgó intézkedések, amennyiben e korábbi időszakokra vonatkoznak, arra korlátozódnának, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy hozzájáruljanak egyrészt a jogalanyok azon jogának megerősítéséhez, hogy ügyüket az adott ügyben a pártatlanság követelményének megfelelő bíróság tárgyalja, másrészt az e pártatlanságba vetett bizalmuk megerősítéséhez.

373

Másrészt, tekintettel a jelen ítélet 359. pontjában említett ítélkezési gyakorlatra, a Bizottság által kifogásolt adatkezelés arányosságának értékeléséhez fel kell mérni a magánélet tiszteletben tartásához és a személyes adatok védelméhez való alapvető jogokba való, ezen adatkezeléssel járó beavatkozás súlyosságát, és meg kell vizsgálni, hogy az említett beavatkozás által elérni kívánt közérdekű cél jelentősége arányban áll‑e annak súlyosságával.

374

E beavatkozás súlyosságának értékelése érdekében figyelembe kell venni többek között a szóban forgó személyes adatok jellegét, így különösen ezen adatok esetleges különleges jellegét, valamint az említett adatok kezelésének jellegét és konkrét szabályait, különösen azon személyek számát, akik hozzáférhetnek ezekhez az adatokhoz, illetve e hozzáférés szabályait (2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 99. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Amint azt a jelen ítélet 369. pontja hangsúlyozza, e célból az érintett tagállamra jellemző valamennyi jogi és ténybeli körülményt is figyelembe kell venni.

375

A jelen esetben először is meg kell jegyezni, hogy a szóban forgó, személyes adatok közzététele – az érintett szervezetek vagy nonprofit alapítványok céljától függően – alkalmas arra, hogy információkat tárjon fel az érintett bírák magánéletének bizonyos érzékeny aspektusairól, különösen vallási vagy világnézeti meggyőződésükről, amely információk – amint az korábban megállapításra került – az általános adatvédelmi rendelet 9. cikkének (1) bekezdése hatálya alá tartoznak.

376

Másodszor, meg kell jegyezni, hogy a szóban forgó személyes adatok kezelése azt eredményezi, hogy ezek az adatok szabadon hozzáférhetővé válnak az interneten a nagyközönség és következésképpen potenciálisan korlátlan számú személy számára, így ez az adatkezelés alkalmas arra, hogy olyan személyek számára biztosítson ezekhez az adatokhoz szabad hozzáférést, akik a bírák pártatlanságának biztosítására és a velük kapcsolatos összeférhetetlenség megelőzésére irányuló állítólagos közérdekű céltól eltérő okokból igyekeznek a nyilatkozattevő személyes helyzetéről információt szerezni (lásd ebben az értelemben: 2022. november 22‑iLuxembourg Business Registers ítélet, C‑37/20 és C‑601/20, EU:C:2022:912, 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

377

Harmadszor, azt is fontos figyelembe venni, hogy – amint arra a Bizottság hivatkozik, és amint azt a jelen ítélet 364. pontja is kiemeli – abban a sajátos, az érintett tagállamra jellemző kontextusban, amelyben a vitatott nemzeti rendelkezéseket elfogadták, a szóban forgó személyes adatok online közzététele például alkalmas arra, hogy az érintett bírákat az indokolatlan megbélyegzés veszélyének tegye ki, alaptalanul befolyásolva a jogalanyok és általában a nyilvánosság általi megítélésüket, valamint arra, hogy a szakmai előmenetelüket indokolatlanul hátráltassa.

378

Ezért a személyes adatoknak a vitatott nemzeti rendelkezésekben előírtakhoz hasonló kezelését különösen súlyos beavatkozásnak kell tekinteni az érintett személyeknek a magánéletük tiszteletben tartásához és személyes adataik védelméhez fűződő, a Charta 7. cikkében és 8. cikkének (1) bekezdésében biztosított alapvető jogaiba.

379

E beavatkozás súlyosságát tehát az állítólagos közérdekű cél fontosságával szemben kell mérlegelni, amely a bírák pártatlanságának biztosítására – a pártatlanság látszatát is beleértve –, valamint a bírák összeférhetetlenségének megelőzésére irányul, miközben növeli az átláthatóságot és a jogalanyok e pártatlanságba vetett bizalmát.

380

E célból figyelembe kell venni különösen az ily módon állítólagosan elhárítani kívánt veszély ténylegességét és mértékét, és a vitatott nemzeti rendelkezések által valójában követett célokat, tekintettel többek között arra az kontextusra, amelyben azokat elfogadták, így az egyrészről e célok, másrészről az érintett személyeknek a magánéletük tiszteletben tartásához és személyes adataik védelméhez való joga között elvégzendő mérlegelés nem feltétlenül jár minden tagállam esetében ugyanazon eredménnyel (lásd ebben az értelemben: 2022. augusztus 1‑jei Vyriausioji tarnybinės etikos komisija ítélet, C‑184/20, EU:C:2022:601, 110. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

381

A jelen esetben meg kell állapítani, hogy figyelemmel a már hivatkozott általános és különös nemzeti kontextusra, amelybe a vitatott nemzeti rendelkezések illeszkednek, valamint azokra a különösen súlyos következményekre, amelyekkel e nemzeti rendelkezések az érintett bírák számára járhatnak, az érintett személyes adatok online közzétételéből eredő beavatkozás és az állítólagos közérdekű cél közötti mérlegelés eredménye nem kiegyensúlyozott.

382

A korábban fennálló nemzeti jogi háttér szerinti eredeti helyzethez képest ugyanis az érintett személyes adatok online közzététele potenciálisan jelentős beavatkozást jelent a Charta 7. cikkében és 8. cikkének (1) bekezdésében garantált alapvető jogokba, anélkül hogy ezt a beavatkozást a jelen esetben igazolni lehetne abból eredő, a bírák összeférhetetlenségének megelőzése és a pártatlanságukba vetett bizalom növelése tekintetében jelentkező esetleges előnyökkel.

383

Ebben az összefüggésben hangsúlyozni kell továbbá, hogy a bírák jogállására és feladatai ellátására általánosan alkalmazandó szabályok értelmében a bírák kötelesek tartózkodni bármely olyan ügytől, amelyben az olyan körülmény, mint a valamely szervezetben jelenleg vagy korábban fennálló tagságuk, illetve az ilyen szervezetben vagy nonprofit alapítványban jelenleg vagy korábban ellátott feladataik, jogosan vethetnek fel kétségeket pártatlanságukkal kapcsolatban.

384

A fentiek összességére tekintettel meg kell állapítani, hogy a vitatott rendelkezések sértik mind az általános adatvédelmi rendelet 6. cikke (1) bekezdése első albekezdése c) és e) pontjának, (3) bekezdésének, valamint 9. cikke (1) bekezdésének rendelkezéseit, mind pedig a Charta 7. cikkének és 8. cikke (1) bekezdésének rendelkezéseit, amennyiben azok valamely szervezetben a jelenlegi vagy korábbi tagságra és az e szervezeten vagy nonprofit alapítványon belül jelenleg vagy korábban ellátott feladatokra vonatkozó személyes adatok gyűjtésére és online közzétételére vonatkoznak.

385

E körülmények között az ötödik kifogásnak teljes egészében helyt kell adni annyiban, amennyiben az az uniós jog e rendelkezéseinek megsértésén alapul.

386

A fenti megfontolások összességére tekintettel meg kell állapítani, hogy:

387

A Bíróság a keresetet ezt meghaladó részében elutasítja, vagyis abban a részében, amely a Bizottság első kifogása az EUMSZ 267. cikk megsértésének megállapítására irányul.

388

Az eljárási szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése alapján a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A Lengyel Köztársaságot, mivel lényegében pervesztes lett, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére, ideértve az ideiglenes intézkedés iránti eljárások költségeit is.

389

Az eljárási szabályzat 140. cikkének (1) bekezdése értelmében a Belga Királyság, a Dán Királyság, a Holland Királyság, a Finn Köztársaság és a Svéd Királyság maga viseli saját költségeit.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nagytanács) a következőképpen határozott: