Anatolij Marcsenko (posztumusz) – 1988, Oroszország

„Marcsenko hősies életével és munkásságával rendkívüli mértékben hozzájárult a demokrácia, a humanizmus és az igazságosság ügyéhez" - írta róla maga Andrej Szaharov a Parlamenthez címzett levelében, melyben kitüntetését javasolta.

Anatolij Marcsenko (1938-1986) az egykori Szovjetunió egyik legismertebb ellenzéki gondolkodója volt. A cisztopoli börtönben hunyt el, miután három hónapig éhségsztrájkot folytatott az összes szovjet lelkiismereti fogoly szabadon bocsátásáért. Halálakor csak 48 éves volt, de életéből 20 évet börtönben vagy belső száműzetésben töltött. A halálát követő nemzetközi felháborodás jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Mihail Gorbacsov, a kommunista párt főtitkára 1987-ben végre engedélyezte számos lelkiismereti fogoly szabadon bocsátását.

Marcsenko 1966-ban írt Tanúvallomás című önéletrajzi művével szerzett széles körű ismertséget, amelyben az általa a szovjet munkatáborokban és börtönökben eltöltött időszakot írja le. Ez volt az első - kézzel másolt, szamizdat terjesztésű, majd később nyugaton nyomtatásban is kiadott - könyv, amely beszámolt a sztálini időszakot követő munkatáborokról és börtönökről, és ráébresztette a világot a valóságra: arra, hogy a gulágok időszaka nem ért véget Sztálin halálával. A könyv megjelenése következtében Marcsenkót szovjetellenes propaganda miatt ismét börtönbüntetésre ítélték.

Mielőtt azonban 1968-ban ismét bebörtönözték volna, ellenzékiként nyilvánosan elítélte a politikai foglyok fogva tartásának körülményeit. 1968 júliusában a médiának címzett nyílt levelében figyelmeztetett arra, hogy a Szovjetunió nem fogja hagyni, hogy a prágai tavasz folytatódjon, és jóslata helyesnek bizonyult, amikor augusztusban a Varsói Szerződés államainak tankjai bevonultak Csehszlovákiába, Marcsenkót pedig ezt követően újabb börtönre, majd száműzetésre ítélték.

Minél nagyobb volt azonban az elnyomás, annál erősebbé vált Marcsenko tenni akarása. Andrej Szaharovval és a csoport későbbi vezetőjével, Ljudmila Alekszejevával közösen megalapították a befolyásos Moszkvai Helsinki Csoportot. A csoport 1976-ban alakult meg annak érdekében, hogy figyelemmel kísérje, hogy a Szovjetunió betartja-e az 1975-ös Helsinki Záróokmány emberi jogi záradékait, mely az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet első okmánya volt, és azzal a céllal jött létre, hogy javítsa a kommunista tömb és a nyugat közötti kapcsolatokat.

Utoljára 1980-ban tartóztatták le és börtönözték be Élni, mint bárki más című, utolsó könyve kiadásáért. A kiszabott 15 éves büntetést azonban már nem élte túl. A börtönben történt halála ügyében soha nem indult nyilvános vizsgálat.

Posztumusz díját a nevében özvegye, Larissza Bogoraz - maga is Szaharov-díjra jelölt aktivista - vette át 1988-ban, amikor az Európai Parlament megalapította a Szaharov-díjat.